Első fejezet

Midőn kiemelkedem a jégből, csalódottan tapasztalom, hogy túléltem a fagy halálos csapdáját. Őszintén szólva, már jó ideje felébredtem, csak ennyi időre volt szükségem, mire elfogadtam, hogy a halál nem kíván magához ölelni. Talán némi dicséret illeti Victort, aki oly élettel ruházott fel, amit még ez az élhetetlen világ sem tudott kioltani. Rá gondolva még mindig felforr a vérem. A bosszúvágyam elveszett, de a dühöm megmaradt. A setét felhők hada, miből örök hó hullik, elnémítja az időérzékemet. Ki tudja, mióta pihentem a jég alatt és ki tudja, mióta állok a felszínén. Idővel el kell fogadnom, hogy tovább kell mennem, ha akarok, ha nem. A legegyszerűbbnek a délvidék tűnik, így arra indulok.

A tudatomban két hang alkuszik, az egyik nem érti, miért megyek arra, hol ember nem jár, a másikban vágyok a változásra, valamire, amiről még magam sem tudom, mi lehet. Lehet félni attól, amire a legjobban vágyunk? Minden furcsa alak, elmozduló hótömeg mögött egy embert látok, de nincs olyan, ki erre járna vagy élne addig, hogy rám pillantson.

A magány lassan emészti fel a józan eszemet, kérdéseket hoz fel a tudatom mélyéről, mikre nem akarok válaszolni. Tán csak azért maradtam élve, mert nincs lelkem, mi tovább léphetne. Egy üres, összevarrt húshalom vagyok, ami örök kárhozatra lett ítélve. Még maga Victor is így vélhette. Élete főművéből a legnagyobb bűnévé váltam.

A végtelen hó és jég földjén járva szinte látom magam mellett Victort, ahogy kísér az utamon. Némán ballagunk egymás mellett, egy-egy pillanatra felmérve a másikat és máris undorral fordulunk vissza. Bárki is voltam azelőtt, Victor elvette tőlem azt az életet. Bármivé is váltam, az nem a halál feletti győzelem volt, ahogy ő azt elképzelte.

Örökkévalóságnak tűnik, mire az alkotóm megszólal:

– Látom, kibomlottak a varrásaid. A fagy kezdi elölni az amúgy is élőholt húsodat és az idegrendszeredet.

A karomra pillantok, látom a különböző bőröket, amikből alkottak és a széleik valóban elfeketedtek, egy ponton pedig elkezdtek leválni. A gondolat, hogy mégis halandó volnék, hogy eljő a nap, mikor semmivé válok, mosolyt csal az arcomra.

Victor lassan, érdeklődve vizsgálja a karomat. Igazi orvosként hümmög és gondolkozik.

– Úgy kezdett el leépülni, akár a pestisnél a köröm menti bőrvégek . Nagyon érdekes. Talán az, ahogy készültél, már nem tart életben. Az élő hús még nem kezdett el rohadni, de a bőr bomlásnak indult. Gondolom, miután nem fogja fedni a belső részeidet, a károk csak növekedhetnek.

Bár tudom, hogy a teremtőm hangja csak az én fejemben létezik, mégis inkább bekötözöm a kart, mire a mondat közepén sértődve fordul el tőlem újdonsült orvosom. Ez örömet okoz nekem, még ha tudom is, hogy mindez csak délibáb. Valószínűleg a tudatom így próbál figyelmeztetni a kezem állapotára. Jó megoldás, hisz így hajlandó voltam foglalkozni ezzel a sérüléssel. A saját agyam csapott be engem, hogy megóvja az életemet. Még egyedül sem bízhatok senkiben.

Itt északon a nappal és este változékony, csak a fakó világosságból feltételezem, hogy rám köszöntött a reggel. A hideg, ami végzett Victorral, nem árt nekem. A fagyos vidék vadjai elkerülik társaságomat. Mintha minden állat érezné bennem a halált és elkerülné a társaságomat. Még a dögevők sem kívánják a tetememet. Magányosnak érzem magam a világ legelhagyatottabb részén.

Nehéz megmondani, mióta megyek és azt is, hogy vajon jó irányba-e. Victor, akár egy ördög, próbál hazugságokat súgni a fülembe, de én hamar elfordulok tőle. Nincs szükségem az elmém sötét zugainak hamis gondolataira. Szinte lényegtelen, hisz nem tudom, hogy amit mond, az igaz vagy hamis. Még ha a legbelső túlélési ösztönömet is képviseli teremtőm fakó emlékképe, akkor sem biztos, hogy igaza lenne. Az ember túlélési ösztönből vesz levegőt a víz alatt és én távol állok az embertől.

Az első érzelem, amit megértettem, a gyűlölet volt. Valakinek a szemébe nézni, aki retteg és gyűlöl. Sosem ismertem embert, aki ne így viseltetett volna felém. Még én magam sem tettem másképpen. Mi bizonyítja ezt jobban, hogy még a belső érzelmeimet is annak alakjában mondom el, akit a legjobban megvetek ezen a világon?

Victor unalomtól és undortól elváltozott arca szórakoztat, szívem mélyén remélem, hogy ez a kísértő szellem valódi és Victor halhatatlan lelke az enyémhez lett láncolva a bűneiért. Kívánom, hogy ő is szenvedjen, mint én, ameddig el nem feledi, milyen is a boldogság, ami nekem sosem adatott meg.

Csak mi ketten, Victor, a jég és hó örök kárhozatában. Pontosan az lettem, ami mindig lenni akartam, a börtönőröd a pokolban. Én vagyok Vergilius, de sosem vezetlek ki az infernóból, alkotóm. Ennyit megér a létezésem. Megalkottál, elhagytál, kitagadtál, de én megtaláltalak, megöltelek, és most őrizlek.

Emlékszel a sötét estére, mikor társat kértem tőled? Azt hiszem, egyikünk sem így gondolta. De ez a helyes. Így kellett lennie. Nincs szüksége a világnak még egy hozzám hasonló, üres porhüvelyre. Te vagy a tökéletes partner számomra, Victor. Mindketten kárhozott lelkek vagyunk egy kihalt, embertelen vidéken.

Victor megvetéssel pillant rám, akár a gyilkosságaim után. Jól ismerem már ezt a gyűlöletet. Kóstoltam és idővel megtanultam szeretni. De valami más is van a tekintetében. Remény.

Alkotóm boldogan indul tovább, megelőzve engem. Most először én követem őt a tundrákon, ameddig meg nem látom örömme forrását. A hajnali fény arany színei feltörik a sérthetetlennek vélt fellegek pajzsát. El kell takarnom a szememet, fájdalmat okoz az elfeledett fényözön. Kezem takarásából látom, ahogy Victor kitárjai a karjait, mintha átkarolná a világosság a paradiso mennyéből.

Nem! Tán kiáltom is a véleményemet, oly rég szóltam, hogy fel sem fogom, mikor így teszek. Dühösen a nap elé állok és termetes alkatommal sötétbe taszítom Victort. A reménytelensége örömet okoz nekem. Rabságunknak még nincs vége.

Minden ösztönöm, idegszálam és gondoltam arra parancsol, hogy induljak meg vissza. Meneküljek a világosságból a végtelen, fehér királyságba, de a testem mégis megfordul és elindulok az ismeretlen felé. Tényleg ennyire gyűlölöm magamat, vagy csak azt teszem, amit igazából szeretnék? Bárcsak érteném a cselekedeteim okát.

Hiába látom végre a napot, még mindig nem számolom őket. Nem tudom mennyi idő telik el, mire nem csak természetes fényt látok a horizonton. Az első ember alkotta helyek, de nem kívánok részese lenni a civilizációnak, inkább tovább megyek.

Még több idő telik el, mire zölddé válik a táj. Erdők, tavak és folyók mindenfelé. Furcsa, de a csordogáló patak hangjától hosszú ideje először szomjas leszek. Victor elemzően bámul engem, miközben a parton iszok. Innen tudom, hogy ő nem több, mint a fantáziám keserű alkotása. Az igazi Victort sosem érdekeltem. A kihívás hajtotta, hogy alkosson valamit, de nem maga az alkotás.

Végül is maga Prométeusz sem tanította meg az embert a tűz használatára, csak ellopta azt. A története nem arról szól, ahogy segíti az embert, hanem az eltulajdonításról. Victor nem felnevelni akart engem, csak megtudni, hogy képes-e a teremtés csodájára.

Letörlöm az arcomról a vizet, és azzal a megvetéssel nézek a szellemképre, amivel ő nézett rám. Persze a tudatalattim képmása nem foglalkozik ezzel, csak felméri a testemet. Rámorgok, de ő nem figyel rám, csak a karomra. A kötésem rég kibomlott, a kezem feketére rohadt. Már nem érzem benne lüktetni a véremet, nem mozog az akaratom szerint.

Vágytam a végre, ami örökké elkerült, de most, hogy látom, rettegem a közeledtét. Felszakítom a ruhámat. Nem csak a kezem fekete, a mellkasom egy része is. Szinte villámként csap belém a felismerés, hogy milyen rég nem tudok rendesen levegőt venni. A víz tükrében látom a nyakamon az elfeketedett ereket.

Szédelgek, a közeli fának esek. Tán csak az akaratom hajtja a testemet. Addig éltem, ameddig nem tudtam, hogy haldoklok? Addig tudtam járni e világot, ameddig hittem, hogy vannak lábaim? Vagy csupán ezen a ponton ütött meg a gyengeség? Victort keresem, de eltűnt. Ez hát a vég, már a teremtőm szelleme is távozott.

Megindulok a folyó mentén, felfelé a hegyen, de nem tudom, miért. Ugyanaz az a létakarat hajt, amivel alkottak. Egyszer történt már csoda, egyszer már megteremtettek a halálból, sok lenne kérni még egy esélyt?

A világ elsötétedik. Minden lépés nehézzé válik. Az utolsó pillanatiamban elfekszem a földön. Nem kívánok küzdeni ellene. A gyönyörű kék eget bámulom, a felhőket, a madarak énekét hallgatom. Így akarom befejezni.


Második fejezet

Ismét felriadok. Most először hevességgel, rémülten ébredek. Kapálózva nyúlok a világ felé, kapaszkodót keresek. Levegőért kapkodok, pedig még mindig nem tudom, hogy szükségem van-e rá. Félhomályban ülök, egy üres faházban, a sötétítő függönyök mögül hajnali napfény sugarai törnek be. Dél már elmúlt, mikor eszméletemhez tértem. Bármi is történt, napok teltek el azóta. A kezemen mesteri módon felhelyezett kötések vannak. Leszaggatom őket, látnom kell a rohadást. A sötétben nem tudom eldönteni, hogy mit is látok. A függönyig dülöngélek és letépem, ahogy térdre zuhanok, és a fény beárad a kis szobába.

A kezem meggyógyult! Épp, minden varrás friss, minden bőr egészséges! Valaki meggyógyított, valaki újra alkotta az elrohadt részeimet. Létezésem során először örömkönnyek csordulnak ki a szememből. Élek.

Megpillantom szemem sarkából, azt akinek az életemet köszönhetem, akinek az ágyában fekszem. Nehéz levegőket vesz vendéglátóm. Nagydarab, szőrmékbe burkolt férfi, magas, akárcsak én. Sebes arcát megannyi behegedt varrás fedi. Akár egy idősebb fivérem is lehetne egy másik világból. Két szeme más-más színű, ellenben az én sárgásan holt szemeimmel. Némán nézzük egymást, szívesen szólnék hozzá, de a hangom még nem tért vissza. A karomra pillantok, majd rá. Bólintva megköszönöm a segítségét és hasonló biccentést kapok.

Napok telnek el, mire visszatér az erőm. Érzem, hogy a kezem és testem legyengült, mióta a halál utolért engem. Fokozatosan frissül a vérem. Vendéglátóm nem szól, ha ki is erőltettek magamból pár szót, ő csak morgásokkal felel. Látva a megannyi varrást a testén, nem lepne meg, ha valamikor elvesztette volna a hangját, akár a nyelvét is.

Mindennap ellenőriz, add innom és ennem. Nem tudom, hogy mennyi szükségem van rá, de élvezem a törődést. A házikó egy régi vadászlak, vadak bundái mindenhol, pár egérrágta könyv, amik addig sárgultak, hogy a lapjaik olvashatatlanná váltak. Csak a fegyverek és a varróeszközök vannak rendben tartva. Minden mást a por és pókháló fed.

Idővel felfedezem otthonom minden zegzugát. Egy háló van, ahol én alszok, a vendéglátóm sosem pihen. Gyakorta kijár gyújtósért, vízért vagy vadászni. Mikor itthon van, egy székben ül a ház előtt.

Bár kettőnk közül én vagyok az, ki már többször járta a halál útját, mégis ő tűnik a kevésbé élőnek, ahogy mozdulatlanul ül a trónján és pislogás nélkül bámulja a királyságát.

A létezés nehézkessé vált halálközeli élményem után. Könnyebben fáradtam, ezt azelőtt alig éreztem rövid létezésem során. Az expedícióim, hogy megismerjem a fogadómat, szinte héraklészi kihívásnak tűntek. Nem kaptam tőle választ a kérdéseimre és az ellátásomon kívül még a társaságomat sem kereste. Nevetséges, hogy ezelőtt ki tudja, milyen távot jártam meg a világ tetejéről idáig, most pedig gyakorta a kutatásom közepette dőlök a falnak, levegőért kapkodva, fájó izmokkal, és vendéglátómnak kell visszasegítenie az ágyba.

Szeretném hinni, hogy a törődése jószívűségből fakadt, de hamar felismertem ugyanazt a lángot a tekintetében, amit először Victoréban is láttam, mielőtt a rettegés kioltotta volna. Tudományos érdeklődés. Mikor nem vágysz többre, csak az elfogadásra, az irántad tanúsított rideg érdektelenség olyan, akár a hideg kés a szívedbe. Mégsem tudok hálátlannak mutatkozni.

Igaz, ez a rejtélyes alak pusztán egy szakbarbárnak tűnik Victor után. Nem otrombán végezi a dolgát, de inkább érzem magamat egy kitömött állatnak, mintsem egy orvos betegének. Minden hajnalban, amikor átvizsgálja az eredményt, elégedetten mordul, majd távozik. A saját kézművességére több időt fordít, mint a regenerációm felügyeletére. Mintha minden belém öltött fonál többet érne volna számára, mint a hús, amin áthúzza azt.

Ismét elveszett az idő, mire először kijutok a házból. Akár a jégből való kiemelkedésem után, most is határoznom kell. Gyengén bujkálok az ágyamban vagy magamtól megindulok. Odakint a madarak csiripelnek és a növények ezer színben pompáznak. Az északi táj fekete-fehérsége után szinte letaglózónak érzem ezt a látvány- és illatkavalkádot. Úgy tűnik, hogy még mindig gyengeséggel küszködöm. Pár bizonytalan lépés után térdre borulok. Rejtélyes segítőm nem jár erre, így magamtól kell felállnom. A földre támaszkodom és talán létezésem óta először megérintem a fűvet és a homokot. Egy eltévedt hangya megindul az ujjamon felfelé. Legyűrőm a kínt és szemmagasságba emelem a kezemet. Az apró, ében teremtmény vakbuzgó határozottsággal menetel tovább a tenyerem felé. Mi jogom van szenvedni és feladni, elmerülni a gyengeségemben, mikor ez a kicsi élet még akkor is megy és megy. Visszateszem őt az földre és útjára engedem. A térdemre támaszkodva felemelkedem, újra járni kezdek. Az elején csetlek-botlok, de idővel ismét természetessé válik.

Főnix módjára támadok fel a forró napsütés lángjaiban. A fényben fürdőzve egyre erősebb léptekkel haladok. Üdvözöllek, erő! Hiányoltalak. Nagy levegőket veszek és érzem, hogy a tüdőm újra megtelik, mint egy ódon, elhagyatott ház, mikor a vad szél kifújja a port és pókhálót. Az izmaim olyanok, mint a malom kerekei, mikor tavasszal végre megtörik a folyó jege és nyikorogva újraindulnak. Visszatértem.

– Érdekes – súgja Victor mellettem állva.

Úgy fest, az erőmmel, a tiszta tudattommal visszatért bűntudatom sötét avatárja is. Megvetően pillantok Victor szellemére, aki érdektelenül vizsgálgatja a lépteimet. Lehetséges, hogy ő nem a bűntudatom? Ő lenne az én vágyam? A törődés, mit megtagadott tőlem? Ennyire szükségem lenne az elismerésére, hogy a tudatalattim megalkotta egy iskolát bukott ifjú szellemét? Ha a lelkiismeretem alkotná ezt a fantazmagóriát, akkor Clerval vagy Elisabeth alakjában járna? Az ártatlanokéban, akik a vendettám során fizettek Victor tetteiért.

Estére hazatérek. A vendéglátóm rezzenéstelenül ül a székében a ház előtt. Tekintete bekísér a házba, de ő maga nem szól. Bár tudnám, hogy haraggal vagy büszkeséggel fogadta felépülésem ezen stádiumát. Rideg nézésében kiolvashatatlanul rejtőznek az érzelmei. Az egyetlen, amit továbbra is biztosnak vélek, az érdeklődés maradt.

Innen kezdve ritkábban látom őt. Nem jár be olyan gyakran megnézni, de párszor érezem a pillantását magamon, mikor kint járok az erdőben. Victor persze paranoiának ítéli meg, de én tudom, milyen érzés, ha egy ember követi minden lépésed.

De ez sem tántorít el és minden nappal egyre messzebb merészkedem a rengetegben. Mindennap egyre többet fedezek fel az új otthonom körüli erdőből. Egészen addig merészkedem, ameddig meg nem hallom, hogy valaki énekel. Egy kedves női hang hümmögi énekét a fák között. Az első asszony, akit láttam oly sok esztendő után.


Harmadik fejezet

Mikor felébredtem a labor asztalán, Victor a szemembe nézett és undorral fogadta, amit látott. Gyűlölet és félelem üldözte ki az ajtón. Ezt a megvetést ismertem meg először. Létezésem óta két személy tisztelt csak meg bizalommal. Egy vak férfi és mostani házigazdám.

Ennek a nőnek a tekintete gyengeséget sugároz. Szerény ruházat egy vékony, harmincas éveihez közeledő asszonyt rejtenek. Pillantása ide-oda cikázik, keresve tudtán kívül rám néz. Szemében látom oly sok év fáradtságát. Sugárzik belőle az az igazi, hosszú élet, amit megélt. Irigylem tőle és mégis szeretnék bocsánatot kérni, amiért látatlanban is ilyen sok mindenen kellett átmennie.

– Ki van ott? – kérdi a nő és én ösztönösen visszahúzódok az árnyékokba. Tudom, hogy látott, a tekintetünk találkozott. Vajon ő mit látott a szememben? Miféle érzelem sugárzik abból a tekintetből, ami elrémisztette még az alkotóját is? – Kérlek, bújj elő! – kérte kedvesen, lágy hangon.

–Ne rémülj meg tőlem – mormoltam halkan, de még így is összerezzent a hangom hallatán. – Torz vagyok és csúf, de nem akarlak bántani. Szörnyű külsőm nem rejt sötét szívet.

– Akkor lépj elő, nincs okod rejtőzködni.

Lehajtott fejjel közeledek, de  így is hallom, hogy elakad a lélegzete a rémülettől, és látom, hogy hátrál pár lépést. Megértem, ha elfut, megértem, ha az undor elüldözi.

– Figyelmeztettelek – szólok halkan.

–Nem látom az arcod – elindul, szándékosan idejön hozzám. Olyan apró az én robosztus alakomhoz képest, hogy fölé tornyosulok még lehajtott fejjel is. Megáll alattam és felpillant rám. Fél, a pupillái kitágultak, halkan zihál a látványtól, de nem menekül el.

Új érzelmet ismerek fel, az érdeklődést. Óvatosan mér végig a pillantásával.

– Mi történt az arcoddal, a szemeid…?

– Így születtem – vágok közbe.

A nő bizonytalanul elhátrál és leül egy kidőlt fatörzsre. Kihúzom magam, hagyom, hogy a nap felfedje az arcom minden részletét. Tűröm a vizslatást. Ez is a te hibád, Victor, ha bárki érdeklődve figyel engem, azonnal támadni akarok. Persze, most nem vagy itt. Nem láthat téged más, csak én.

– Mi a neved? – kérdezi a nő.

– Nem tudom – felelem őszintén. – Sokféleképpen neveztek, de egyikkel sem értettem még egyet.

– Engem Patríciának hívnak.

– Örvendek, Patrícia. Tényleg elnézésedet kérem, hogy megrémisztettelek. Nem hittem volna, hogy valaki ilyen mélyen járna az erdőben.

– Nekem ez nincs messze, az édesapámmal itt élünk pár órányi sétára.

– Egyedül élsz atyáddal?

Patrícia elfordul, kényelmetlenül kóstolgatja a szavait, majd vonakodva válaszol:

– Igen, özvegy vagyok.

– Részvétem – erre már nem is válaszol.

A kényelmetlen csendet ismét Patrícia kellemesen finom hangja töri meg:

– Bocsáss meg, haza kell térnem. Remélem, még találkozunk.

– Annak én is örülnék – bólintok megadóan, ami mosolyt csal Patrícia arcára.

– Ha nincs neved, nem tudok elbúcsúzni – gondolkozik el hangosan. – Varrt Ember.

A kezemre pillantok és a megannyi öltésre mi összeköti a sokidegen bőrt és húst.

– Ez tetszik – felelem mosolyogva. – Varrt Ember.

Patrícia elbúcsúzik, és én is hazatérek. Névvel és az első baráttal, aki nem fél tőlem.


Negyedik fejezet

Telnek a napok és a hetek. Patríciát majdnem mindennap látom. Gyümölcsöket szed, de néha azt állítja, hogy csak a társaságomért jár ki az erdőbe. Azt mondja, hogy szofisztikált vagyok. Talán ez a legédesebb jelző, mivel valaha is illetek.

– Miért élsz az apáddal? – kérdem egy nap nyersen.

– Az uram elvesztése után nem tudtam hová költözni, így kénytelen voltam hazatérni hozzá.

– Hogy nem talált magának új férjet egy ilyen kedves, fiatal nő? – bár én kedvesnek érzem a szavaimat, ő szomorú lesz. – Bocsáss meg, nem rám tartozik.

Patrícia megrázza a fejét.

– Dehogy, nem illetlen, amit kérdeztél. Nem vagyok már fiatal, sok férfi nem szívesen venne el, mert az örökségem egyetlen lakás, amiben az öreg édesapám él. A férjem után sem maradt rám semmi. A korom miatt az is kétséges, hogy tudnék még gyermeket szülni, és ha eddig nem sikerült, akkor biztos baj van velem. Nem vagyok már feleségnek való.

Patrícia keserűen átkarolja magát, mintha az egész világ elől próbálna rejtőzni. Egy világ elől, ami túllépett rajta és magára hagyta. A hűvös széltől didereg. Levetem a kabátom és a vállára terítem. Megérinti a kezemet és megsimogatja.

Az első kedvesség, amit érzek. Az első szeretettel teli érintésem. Elfordulok, hogy ne lássa az első könnyeimet. Olyan nehézkesen csorognak le az arcomon, mint a tavaszi harmat az öreg, vaskos kérgű fán.

– Ó, Varrt Ember – súgja, miközben az ujjbegyei végigtáncolnak az öltéseim vonalán.

– Akartam kérdezni már korábban is – váltok témát, hogy eltereljem a figyelmemet a zavaromról. – Honnét származik ez a név? Miért pont Varrt Ember?

Patrícia kezei annyira elvesznek a tenyerem simogatásában, mintha jósolni készülne. Hány elveszett lélek sorsa van vajon bele írva? Hány félbeszakadt életvonal?

– A Varrt Ember az erdő szörnye – feleli kedvesen, de én rémülten megfeszülök. – Egy mese, amivel sokszor ijesztgettek minket. Lányokat rabol, hogy újra összevarrja magának a saját gyermekeit, akiket elvesztett. Sokszor egy magányos vadász, aki úgy kitanulta a kitömött állatok élethű készítését, hogy még magát is képessé vált tökéletesen élethűre kitömni. Persze ehhez emberi részekre volt szüksége. Az én kedvenc változatom szerint egy dühös favágó, akit megöltek az őt irigylő barátai, amikor kiderült, hogy megkérte a falu legszebb lányának a kezét. Mikor a lány igent mondott, a férfit barátai kivitték az erdő legmélyére és felhasogatták, mint a gyújtóst, de nem halt meg. Még aznap este feltámadt és visszatért hozzájuk. Levágta róluk azt, amit ők róla és a barátai bőrét varrta magára, hogy újra ember legyen. Elment a jegyeséért, de az közben elfogadta egy másik kérő ajánlatát. Ezért az esküvő estéjén elvette a nőtől azt, amije még nem volt, és amit a lány vett el tőle: a szívét. De mindegy, hogy melyik mesét hallod róla, mert mind ugyanúgy ér véget. Egy Varrt Emberrel, aki az erdőt járja, és ha bántod, levágja rólad azt, amire szüksége van.

Felettébb nyugtalanító Patrícia édes hangján hallgatni ezeket a sötét történeteket. Olyan lelkesen mondta, mintha egy anya mesélne a gyermekének, de mégis rejtőzött benne valami keserű gyűlölet, netán igazságérzet a halál és a gyilkolás iránt.

Akaratlanul is elmerülök ennek az erdei rémnek a legendájában ameddig meg nem üt a felismerés! A Varrt Ember! A házigazdám a Varrt Ember! Végig ő volt az! Hogy lehettem ilyen ostoba! A friss bőr, a kezemen a pótolt darabok!

Elrántom a kezemet Patríciától és jobban megvizsgálom. Hányan hallhattak meg, hogy én újra épp legyek? Hány ártatlant végzett ki a Varrt Ember pusztán tudományos kíváncsiságból, hogy újra alkosson engem?

– Varrt Ember? – szólít meg Patrícia, többször ki kell mondania ezt a nevet, mire felriadtok a saját gondolataim spiráljából.

– Mennem kell – dadogom zavartan és megindulok vissza… haza.

– A kabátod! – szól utánam, de már vissza se fordulok, hogy szóban is neki adjam.

Áttörök a fák között és felrohanok a hegyre. A lemenő nap narancssárga fénye borítja be a házunkat, amibe éppen két elejtett nyulat visz be házigazdám. Nagy levegőket veszek, lépteim nehezek, mintha a lábaim ólommá váltak volna a futástól. Ő szokás szerint nem is figyel rám, mintha nem is venné észre, hogy mozgolódok körülötte. Csak ételt és vizet rak ki nekem, de nem szól, nem törődik vele, hogy mit teszek. Ez ma megváltozik.

– Varrt Ember! – üvöltök és ő végre rám néz!


Ötödik fejezet

– Varrt Ember! – szólítottam meg a házigazdámat és ő felém fordult. Ismeretségünk óta először emberként néz rám, nem csak házának egyik bútoraként. Nem érzem magamat egyszerű dísznek.

Varrt Ember elfordul előlem. Beül a székébe és elkezdi megnyúzni a nyulakat, a vérük vörösre festi a ház előtti pallókat. A bőr szörcsögő hang kíséretében szakad le a húsról és csontról. Nehéz bármit is megkülönböztetni az élénk vérben, de ő magabiztosan dolgozik, mintha csukott szemmel is tudná, mit, hol és hogyan kell levágni. Egy vödörbe egy darab, egy másik vödörbe egy másik.

– Ez lennél te? Varrt Ember? – kérdem, de nem jön válasz. – Az erdő réme? A gyerekek rémeséinek forrása?

A pillantása megvető. Rám nézve érezteti velem, hogy ezek a sértések mit sem jelentenek neki, majd visszafordul a vacsoránkhoz. A karomat nyújtom felé egyre dühösebben.

– Honnan volt a bőr? Kit nyúztál meg, hogy én éljek?

Érdektelenül folytatja, amit megkezdett. Nem zavarja, hogy beszélek hozzá. Ha ennyire érdektelen számára minden élet, miért mentette meg az enyémet? Miért számítottam én? Hogy merészel nem figyelni rám?

Megragadom a gallérjánál és kirántom a székéből. Magamfelé fordítom, ha akarja, ha nem.

– Miért engem? Miért engem mentettél meg? Felelj! – az üvöltésemet egy távoli mennydörgés kíséri. Vihar közeledik. Az égbolt sötétbe borul. A Varrt Ember hideg szemei, amiket tán más-más emberből vájt ki, ridegen végigmérnek.

– Mert más voltál, mint ők – szólal meg egy recés, üres hang a torka mélyéről. – Te túlélted.

„Te túlélted”

Ezek szerint már próbálta ezt megtenni másokkal is, de mikor összevarrta őket, mint engem és önmagát, azok belehaltak. Hány napig tarthatott, mire az idegen testrészek bomlásnak indultak és halálos méreggé váltak a beteg testében? Hetekig haldokolhattak abban az ágyban.

„Te túlélted”

Hányan próbálhatták lekaparni magukról egy másik ember bőrét? Karját, szemét, nyelvét? Milyen lehet érezni, hogy egy idegen szíve ver a mellkasodban? Torz, óriási csontok, amikkel pótolta az eredetieket. Elnyúlt végtagok, szót nem fogadó ujjak. Egy idegen ember agyának része még sikolt a halálért a fejedben.

„Te túlélted”

Mióta teheti ezt? Mennyi balszerencsés embert műthetett abban az ágyban? Patrícia úgy mesélte, mint egy gyermekmondát. Valamit, amit fiatalon hallott, és ez a lény nem tűnt idősebbnek nála. Talán kortalan, talán évszázadok óta rabolja az eltévedteket.

„Te túlélted”

Sérültek voltak egyáltalán a többiek? Vagy egészséges emberek, akiket egyszerűen elrabolt, mert tudni akarta, hogy képes minderre? Kivágta a szerveiket és ráhúzta a másikét, mert azt akarta, hogy az egyikük úgy éljen, mint ő.

„Te túlélted”

És akiket megölt? Hány centi bőrért kellett meghalnia valakinek? A kisujjamért kivégzett egy ártatlan embert? Patrícia nem említette, hogy amputáltak járnák az erdőt. Nem hagy élve áldozatokat. Akár egy kis cafat húsért is képes felvágni őket? Élve eltemeti őket, az se érdekelte, hogy az egyik nyúl a kezében még rúgott, mikor nyúzni kezdte, hát miért törődne egy emberrel?

„Te túlélted”

– Én túléltem? – kérdem az érdektelen Varrt Embert, de nem felel. Mikor az első villám lecsap, eltaszítom a háztól. Üvöltve rontok neki, mint egy vadállat. Ő az oldalamba döfi a kését, én pedig újra és újra megütöm, ameddig meg nem érzem a fájdalmat a kezeim között. A viharos széltől minden röpköd körülöttünk. Az eső lemossa rólunk a vért.

Egy rúgással szabadul meg tőlem, és a kést bámulja az oldalamban. Azt nézi, hogy meg tudja-e szerezni? Vagy hogy hány öltés lesz, mire újra épp leszek? Olyan nyugodtan áll, mintha nem törtem volna az életére.  

Egy állat harcol vagy menekül, de a Varrt Embert csak a célja hajtja. A villámok fénye megvilágítja az arcát. Az ezer öltést, amikből rengeteget felszaggattak az ütéseim. Szivárog a vére, de az eső hamar elmossa.

Újra nekivetem magamat, ütöm minden erőmmel. Érzem a csontokat törni és hatalmas roppanásokat hallok. Visszaüt, megragadja a torkomat és fojtogat. Emlékszem erre a dühre. Ez a gyűlölet, ez a bosszúvágya hajtott, amikor Victort üldöztem. Pont így nézhettem én is a szeretteire, akikkel végeztem a bosszúm során…

Újabb villám és meglátom a tekintetét a fényében. Egy hidegvérű gyilkos pillantását, ezt láthatták azok is, akikkel én végeztem. Ártatlanok a bosszúm útjában. Az ütésem gyengülnek, a kezeim elernyednek. Nem tudom, hogy a fojtás vagy a megvilágosodás vette el az erőmet, de a világ kezd sötété válni.

Még egyszer ütésre emelem az öklömet. Ezzel most kivégzem! Befejezem.

Késő.

Kezdem lehunyni a szememet.

Még… ne… vá…


Hatodik fejezet

– Ébredj, teremtmény! – szólít meg Victor.

Riadtan ébredek fel az ágyban. Ez mind álom lett volna? Patrícia, Varrt Ember, az egész harc. Mi mást keresnék az ágyban? Csupán egy lázálom, ami a haldokolásommal járt.

Victor elismerően vizsgálja az oldalamat.

– A fogvatartód ismét kiváló munkát végzett – jegyezi meg.

Odapillantva látom a friss bőrfoltot. Átkozott! Ismét valaki más fizetett az életemért. Miféle beteges pokolba száműzött ez a szörnyeteg, miért nem hagy békésen meghalni? A legszívesebben kiszaggatnám magamból a húst, de csak egy újabb ember életét venném ezzel el, mikor a Varrt Ember befoltozná a sebemet.

A sebek! Mennyi sérülést okoztam neki? Hány embert ölt meg, mire újra egész lett? Mit tettem?

Az arcomat a kezembe akarom rejteni, de le vagyok láncolva. Visszaesek az ágyra.

– Fogvatartóm? – idézem Victornak, amit az előbb mondott, de ő csak somolyog.

Talán így kellett lennie. Mindketten szörnyetegek vagyunk, ha tűrők, ha nem harcolok, ő sem bánt másokat. Két rém, két Varrt Ember él egymás mellett.

– Ezt akartad, nem? – kérdezi Victor száraz hangján. – Hogy ketten legyetek? Két szörny együtt. Hát megkaptad. Egy másik hozzád hasonlót.

A láncaim csörömpölve megfeszülnek, de nem érem el a lidércemet. Meg akarom fojtani, de az igazság az, hogy igaza van. Ezt kértem tőle. Egy társat, és mikor megtagadta, megöltem a barátját és a szerelmét. Akkor én se voltam jobb, mint a Varrt Ember.

Sőt, ő azért ölt, hogy társa legyen, én csak bosszúból. Mindkettőnket a magány hajtott, de nem lettem több attól, amit tettem. Ellenben a fogvatartómmal, aki végre talált egy hozzá hasonlót.

Végül is, ha nem érdekelt, hogy Victor miből alkotja meg a páromat, akkor miért ítélkezem most a Varrt Ember tettei felett? Ha Victor egy tucat emberrel végzett volna, hogy társat adjon nekem, akkor is félrenéztem volna.

Tán tényleg öntudatra ébredtem? Az empátia, mit oly sokáig kerestem másokban, mostanra megszületett bennem? Talán velem kell kezdődnie: ha én képes vagyok az együttérzésre, mások is kepések lesznek rá felém. Előbb adnom kell, hogy kérhessek. Patrícia is akkor nyílt meg nekem, amikor én őszinte lettem.

Patrícia!

A gondolatától a szívem hevesebben ver! Talán az ő bőrét varrta a húsomba! Vagy a sajátjába. Nem! Őt nem!

Üvöltve szakítom el a láncaimat. Nincs béklyó, mi fogva tarthatna. Meg kell tudnom, hogy él-e. Tudnom kell, hogy nem bántotta ez a szörnyeteg.

Kirontok a házból, de Varrt Ember sehol sincs. Irány az erdő, meg kell találnom Patríciát.


Hetedik fejezet

Messzebb megyek a háztól, mint valaha, végig az úton, ahol eddig láttam őt, egészen egy apró házig az erdő szélén. Annyi foltot kellett ezen a házon pótolni, hogy szinte a barna minden színében pompázik és nem lehet megmondani, miből épült eredetileg. Mellette egy ketrecben csirkék kotkodálnak és pár bárány tévelyeg békésen a fűben. Meglátom Patríciát a kukoricásban, ében haja kivillan az aranyszínű növényzetből.

Látszik rajta a fáradtság, amit akaratával küzd le, hogy folytassa a nap munkáját. Egyedül dolgozik minden nap és még engem is szórakoztatott megannyi órán át? Szegény asszony.

Kinyújtom a kezemet, mintha mellette állnék és nem a fák között bujkálnék. Mintha újra megérinthetném a vállát, mint utoljára tettem. Segíteni szeretnék, odalépni és elvenni a kezéből a kosarat. Dolgozni helyette. Dolgozni érte.

Szégyellem magamat, amiért ilyen gyáva vagyok. Amiért nem lépek oda hozzá. Tessék Victor, igazad lett, egy szívtelen szörnyet építettél.

Megalázva elfordulok. Még Victor sincs itt. Hinném, hogy a szellem, ami kísért, nagyot nevet majd rajtam, de még azzal sem tisztel meg, hogy megjelenjen. Talán ő is magányra akar ítélni.

– Varrt Ember! – szólít meg Patrícia az erdőbe menet. A hátamon végig szalad a hideg, mint amikor a viharban én hívtam így az igazi Varrt Embert. A szörny neve most perzseli a lelkemet, mint a friss billog a ökör bőrét.

Patrícia rám ugrik és megölel. Megdermedve nézek le rá. Egyre jobban szorít, de oly gyenge, hogy alig érzem a karjait a derekam körül. Látom, ahogy a feje reszketve bukik le. Kell némi idő, mire felismerem a szipogás és sírás hangját.

– Tudtam, hogy láttalak – súgja a könnyeivel küszködve. – Annyiszor hittem, hogy téged látlak az erdőben, hogy már azt hittem, eszemet vesztettem, de mégis tudtam, hogy visszajössz.

– Hát persze, hogy visszajöttem – hazudom, de nem akarok több sebet ejteni. – Ne aggódj!

– Mikor az uram elment, mindenki azt mondta, többé nem marad meg mellettem ember. Nem lesz, ki eltűr, ki elvisel. Ő… – Patrícia hangja elakad. – Szörnyű dolgokat mondott rólam a faluban. Azt hazudta, hogy miattam nincs pénzünk, pedig ő kártyázta el. A teljes falu kitagadott mikor ő eltűnt.

– Eltűnt? – kérdem

– Nem üldöztem el! – feleli sikoltva. Elhátrál és látom, ahogy a kezei ökölbe szorulnak.

– Mi történt? – lehajolok, hogy a szemébe nézzek, ő pedig mélyen az enyémbe pillant.

– Edward… – látszik, hogy minden szót szinte kifeszít magából, mint egy seb, amit újra felszakít. – Ivott és játszott. Nem nagyon érdekeltem. Ha az asztal magától megterített volna minden este, akkor akár a késembe is dőlhettem volna. Nagyritkán részegen megkívánt, de az az ő élvezetéről és az én fájdalmamról szólt. Csak bántani tudott, mintha minden szava és tette csak akkor esett volna jól neki, ha sért engem. Az anyámat fiatalon elvesztettem, nem tudtam, hogy kitől kérdezzek. Az apám nem értett a nőkhöz, nem szívesen beszélt velem ilyesmiről. A férjemnél jobban csak a családja gyűlölt. Magam voltam egy gyűlölettel teli házban, ahol bármit is csináltam, bűnnek számított. Mindig könyörögtem, hogy menjünk valahová, nézzük meg a csillaghullást, menjünk a faluba az aratási ünnepekre, de a válasz mindig nem volt. Néha esténként elmondta, hogy kár, hogy már nem vagyok fiatal lány, mert akkor elvihetne magával a Varrt Ember, hogy rendes nőt faragjon belőlem, de már az erdei rémnek se kellenék. Néha kívántam, hogy tényleg vigyen el.

Patrícia keserűen kacag a szavakon. Próbálok mosolyogni én is, de én már tudom, hogy a szörny, amiről beszél, létezik és tényleg öli az embereket. A saját bőröm a bizonyítéka kegyetlenségének.

– Majd egy hideg, októberi estén Edward izgatottan ért haza. Azt hittem, hogy nyert a kártyán, de nem erről volt szó. A városba cirkusz érkezett. Edward lelkesen rángott el oda, sokan először láttak minket fogni egymás kezét, még ha csak azért is, mert ő húzott végig a falun. Alig tudtam követni őt a fehér és vörös sávos sátrak felé. Piros kalapos porondmester vezette a be a jónépet. Tüzet fújtak, oroszlánt idomítottak, kacagtak, lábak nélkül jártak. Túl soknak éreztem, menekülni akartam, fulladoztam az őrület kavalkádjában és könyörögtem Edwardnak, hogy menjünk haza. Persze ő nem foglalkozott velem. Egyenesen egy játékhoz rohant, ahol egy gyönyörű, fiatal lány hívta a férfiakat. Egy nagy kalapácsot fogott és azt mondta, hogy csak egy igazi férfi tudja úgy megütni a sárgára festett hintaló egyik oldalát, hogy a másikon a súly felrepüljön a drótján egy harangig. Egy férfi előttünk egy mozdulattal megcsinálta, kértem Edwardot, hogy menjünk haza, de félrelökött és a nőhöz rohant. A nő csábosan kérdezte, hogy elégé férfi-e a kihíváshoz. Edward fennhéjázóan azt mondta, hogy nincs nála férfiasabb és a kalapáccsal odacsapott. A súly nem ment feljebb egy méternél. A lány lenézően visszavette a kalapácsot és sértegette Edwardot, hogy ez még egy kisfiúnak is kevés lenne. Edward visszavette a pörölyt és újra ütött egyet. A súly picit feljebb jutott. A lány már meg se próbálta elvenni tőle a játékot és játszott vele, egyre pimaszabbakat mondott és Edward egyre dühösebben vert oda, de mindhiába. Próbáltam elhúzni, könyörögtem, hogy menjünk, de már meg se hallott. A porondmester ekkor félre hívott engem és elmondta, hogy Edward már a cirkuszé, és jobb lenne, ha én magam új életet kezdenék. Visszanéztem és láttam megannyi másik férfit, akik őrjöngve próbálták a súlyt feljuttatni és mindegyikük mellett egy hasonló gyönyörű lány állt, sértegetve őket. Bólintottam a porondmesternek és sírva kirohantam a cirkuszból. Másnapra a cirkusz nyom nélkül eltűnt, sokak szerint soha nem is járt itt. A faluban elterjedt, hogy Edward elmenekült tőlem, hisz mind hallották, miféle szörnyű feleség voltam. Így maradtam apámmal.

Patrícia szavai elhalnak. Nem tudom, hogy akar-e még mondani valamit, csak a sírás elvette a hangját, vagy már befejezte a történetét. Egyre jobban szorít engem és én megpróbálom valamelyest megnyugtatni. Láttam embereket így ölelni egymást, ezt utánozva óvatosan átkarolom a fejét, mert azt érem el a leginkább a magasságkülönbség miatt.

Érzem a karomon forró és nedves arcát, még az ingemen keresztül is. A könnyei átáztatják az ingujjamat, ahogy egyre jobban belenyomja az arcát a kezembe, mint egy párnába. Megsimogatom a fejét le a tarkójáig. Jobban hasonlít ez egy állat nyugtatására, de szinte csak velük van tapasztalatom.

Eltart egy ideig, mire Patrícia elenged. A szemei vörösek és még mindig nem tud csak úgy a szemembe nézni. Minden lélegzet után küzd, hogy ne kezdje újra a sírást.

– Hol voltál eddig? – harmadjára sikerül csak kinyögnie a kérdést. Még szeretne valamit hozzátenni, de annyira fájhat az a gondolat, hogy összeszorított szemmel csak grimaszol inkább.

– Az erdő réménél – az őszinteségem kizökkenti Patríciát. – Úgy hiszem, hogy a Varrt Ember valós és találkoztam vele. Reméltem, hogy véget vethetek a kegyetlenségének, de attól félek, hogy csak rontottam a helyzeten.

Patrícia elhátrál tőlem. Félelem. Azonnal felismerem bárkinek az arcán. Szinte ugyanúgy néz rám, mint Victor tette ébredésem napján.

– Akik eltűntek?

– Félek, már nem élnek. Sajnálom.

A válaszom újra megríkatja Patríciát.

– Miért? Miért teszi ezt? – kérdi, de én nem felelek. Nincs válasz, amit szívesen kimondanék. Önvédelem? Túlélés? Kegyetlenség? Kíváncsiság?

– Nem esik több embernek bántódása, erre megesküszöm.

– A vadászok keresik az eltűnteket – mondja szomorúan Patrícia.

– Abba kell hagyniuk. Ha megtalálják a szörnyeteget, csak még több vérontás lesz a vége.

– Te vagy a szörnyeteg? – hallom a nő hangján, hogy ha most igent mondanék, azt is elfogadná. Ha egy véreskezű gyilkos lennék, akkor is mellettem állna. Óvatosan a frissen varrt oldalamhoz nyúlok. Tudom, hogy a ruhám alatt rejtőzik valakinek a bőre, akit Patrícia ismert.

– Nem – hazudok neki másodszorra.

A távolból kutyák ugatását lehet hallani. Patrícia rémülten felém fordul.

– Menned kell! Még azt hiszik, hogy te vagy ő! Fuss, majd később gyere vissza!

Úgy is teszek, megerednek a lábaim hazafelé.


Nyolcadik fejezet

Varrt Ember nincs még otthon, mire én visszatérek. Még él bennem a remény, hogy a vadászok elkapták. Nem tudom, mit nyernék a halálával. Nem tudok Patrícia mellett maradni. Akkor fel kéne fednem, hogy nem vagyok, több mint összevarrt tetemek halmaza.

Tétlenül bóklászok a kis házban. Felfedezem az eszközöket, amikkel engem és feltehetőleg magát varrja össze a szörnyeteg. A legszívesebben kidobnám őket az ajtón, de valamiért nincs gyomrom megérinteni őket.

Ekkor lép be ő. Érdektelenül pakolja el az erdőből hozott fát és egyebeket.

– Mit akarsz? – kérdezem és ő megtorpan.

– Te mit akarsz? – fordítja felém a kérdésemet.

Elnémulok és egy pillanatig annyi válasz jut eszembe, majd mégis valami mást mondok:

– Hogy ne bántsd a falusiakat.

Kihúzom magamat és próbálok minél szilárdabban állni. Tudom, hogy véget kell vetnem ennek a mészárlásnak.

– Veled maradok, így nem kell újat alkotnod, nem kell másnak meghalnia.

A férfi hümmögésében van valami megvető, már-már cinikus.

– Ezt akarod, nem? Lett egy társad, olyan, mint te! – leszaggatom az ingemet, hogy lássa a friss bőrt, amit rám varrt. – Tessék!

A szörnyeteg ismételten nem velem törődik, hanem a sebemmel. Vizsgálja és elemzi, mintha megjegyezne magának dolgokat.

– Én is csak erre vágytam – vallom be megadóan. – Egy társra. Valakire, aki megérti a sorsomat. Talán nem ugyanúgy jutottunk erre az útra, de már egy irányba megyünk. Hagyd a falusiakat és nem leszel egyedül.

– Patrícia? – kérdezi érces hangján. A vér megfagy az ereimben. Patrícia látott engem a háza körül ólálkodni, ameddig gyógyultam, de az nem én voltam. Apró, heves lélegzetekkel nézem Varrt Embert, de nem mond többet. Nem tudom, hogy ezt fenyegetésnek vegyem-e.

– Ő nem olyan, mint mi. Soha nem is lesz. Ő nem számít – hazudom a szörnyetegnek.

Kintről hallani lehet a kutyákat. Varrt Ember azonnal nyúl valamiért és meg akarom fogni a kezét, de a zsákban egy élő nyúl motoszkál. El akarja terelni innen őket. Kilép a házból, összekenni az egyik nyúl vérével a másikat, majd megindul vele északra. Feltételezem, hogy olyan helyen akarja elengedni, ahonnan biztosan nem látják már a házunkat.

Mikor eltűnik a sötétségben, az ágyra rogyok. Tán alkut kötöttem az ördöggel? Ez az egész hiba lenne? Meddig védhetek meg mindenkit?

Felülök az ágyon. Mécsest gyújtok és megpillantok valamit az ágy alatt. Jegyzetek. Hasonlóak, mint Victoré. Sokkal több öltéstípust és szervek közti kapcsolatot rajzoltak le. Nincsenek szavak, csak nyugtalanítóan élethű emberi részek ábrázolása. Több száz kép sok évtizedre visszamenőleg.

Köztük egy portré Patríciáról.


Kilencedik fejezet

Nem először futok ebben az erdőben, de most először török át mindenen. Nem üvöltök, nincs bennem düh, csak aggódalom. Azt hittem, hogy megóvóm Patríciát, de valójában magam szolgáltam fel őt ezüst tálcán a szörnyetegnek.

A házhoz érve lassítok. Síri csend honol. A sötét éjszakába még csak gyertyalángot sem látok pislákolni az ablakokban. Tán az egész csak ostoba aggodalom. Ha belépek, és az apja meglát, a falu engem fog üldözni és soha többé nem találkozhatok vele.

Mégis belépek. Az aggodalmam iránta nagyobb, mint a félelmem, hogy nem látom őt újra. Az orromat megcsapja a vér és belsőségek szaga. Az ajtót betörve jutok be az étkezőbe. A vaskos asztalon fekszik egy nő, megannyi emberi darab között.

Térdre rogyok az asztalnál. Bőgve ismerem fel Patrícia arcát a tetemek között. Nem merek odanyúlni, nincs mit megérinteni. Nem tudom megkülönböztetni a levágott darabokat és a még hozzátartozó testrészeket.

– Azt mondta, hogy tökéletessé teszi számodra – hörögi vért köpve egy öregember a székében ülve. Patrícia apja haldoklik, de még próbál szólni. Közelebb lépve látom meg, hogy a bőrét a kipárnázott székébe varrták. Ha megmozdítom, biztos elvérzik. – Nem akarta, hogy gyenge legyen. Annyi asszonyt és kislányt vonszolt ide be – az apa elsírja magát, hallatszik a hangján, hogy már nem sokáig marad e világon.

– Bocsáss meg! – könyörgök, de aztán látom, hogy már nincs kinek.

– Varrt Ember – hallatszik egy hörgő hang, mintha egy szellem szólna a túlvilágról.

Megfordulva látom, hogy Patrícia felemelkedik az asztalról. Tucatnyi más nő részei alkotják a torz testét. Teltebb asszonyok keblei, erősebb nők végtagjai. A hasát nem varrták össze, kilátszanak a lüktető szervek.

– Így nem… – a „fogsz” szó helyett egy öklendezést sikerül csak kiadnia – elhagyni.

Átkarolom a teremtményt. Érzem, ahogy a különböző kezek próbálnak megragadni, de az idegek nem lettek elég jól összerakva ehhez. Az, ami maradt Patríciából, énekelni próbál nekem. Beteges, gurgulázó hümmögéssé hallatszik csupán, amire lágyan táncolok vele.

Meglátom a szörnyeteget az ajtóban állni. Lámpása fényében látszik az emberek vére, akiket azóta megölt. Vicsorítva bámulok rá.

– Hogy teheted? – vonnom kérdőre, de ő csak áll szótlanul. – Hogy teheted ezt vele? – üvöltök rá.

– Nem vagyok… – szörcsögi Patrícia maradványa. – tökéletes?

– Miért? – kérdem a szörnyeteget. Félrelököm a belém kapaszkodó Patríciát. – Én nem voltam elég? Kellett még egy szörnyeteg e világba?

– Neked nem volt elég – feleli ridegen a Varrt Ember.

Igaza van. Térde borulok. Az átkozottnak igaza van. Elfogadhattam volna a sorsomat, de nem tettem. Ha nem jövök ide, ha nem keresem a társaságát, Patrícia még mindig élne. A szívem ki akar törni a mellkasomaból. Érzem, hogy a fejem forró.

– Buta, buta vagyok. Többnek kell lennem – nyöszörögi Patrícia, és riadtan veszem észre, hogy a fejét ütemesen csapkodja az egyik falba. Odakúszok és megragadom. Nem igazán fogom vissza, mert talán a halál is jobb lenne ennek a lénynek.

Kimászik a karjaimból és az asztalon lévő egyik kést felkapva a Varrt Emberre veti magát. Földre zuhannak, a szörnyeteg lámpása széttörik és meggyújtja az összetört ajtó darabjait. A tűzön át próbálok kettejükhöz jutni, hogy megragadjam és elhúzzam Patríciát. De a lángok leperzselik a bőrét és egy koponya vicsorít vissza rám. Ilyen állapotban látva a nőt, aki oly sokat jelentett nekem, ösztönösen elengedem őt. Folytatják küzdelmüket és a tűz  már égeti a karomat, hátrálnom kell a forróságtól.

A vörös és sárga fal elválaszt a dulakodás zajától. A plafon megadja magát és a gerendák lezuhannak. Még egyszer megpróbálom utánuk vetni magamat, de a füstben már semmit sem látok. A ropogó fa hangja elnyom minden más zajt és mire feleszmélek, kívül kerültem az ajtón.

A tűzbe borult ház a szemem láttára omlik össze, tehetetlenül nézem, ahogy minden füsté és hamuvá válik.


Utószó

Egy kislány rohan végig a patak mentén. Az édesanyja utoléri és játékosan elkapja. A lány sikítozik, ahogy az anyukája csiklandozza. Hátrébb húzódok a fák között, hogy ne lássanak.

– Nem szabad az erdőben egyedül járkálni! – mondja az anyuka.

– Miért? – kérdezi a kislány.

– Mert elkaphat a Varrt Ember! – újra megcsiklandozza lányát, aki kacagava kapálózik.

Mikor befejezik a játékot, megindulnak hazafelé.

– Anya, ki az a Varrt Ember?

– A dédim mindig azt mesélte, hogy járja az erdőt egy nő, aki tökéletes akar lenni. Ezért elviszi a legszebb kislányokat és magára varrja a fitos orrukat és a szép szemüket – szorosan átöleli megrémült kislányát. – De ne aggódj, szörnyetegek nincsenek – hazudja neki.

Szólj hozzá te is!