A Jóreménység Fokánál egy kalózhajó felvonta ében lobogóját. A másik hajó mégse mozdult meg. A féllábú kapitány szitkokat szórva nézte a hínártól és moszattól már bezöldült hajót.

– Tán meghalt a legénysége, de a kincseiket még elvehetjük! – mondta elégedetten.

Mikor a két hajó megállt egymás mellett, a kalózok átugrottak a zöldes fedélzetre. A fát felmarta a tenger sós vize és befedte a vízi növényzet, más életnek nem volt nyoma.

– Kössétek össze a mi hajónkkal!

Miközben a parancsot teljesítették, a fedélzet alól hangokat hallottak:

– Kapitány! Ezt látnia kell!

A falábú lesétált a lépcsőn és meglátta a temérdek aranyat, ám mosolya azonnal el is tűnt, mert fentről csatazaj hallatszott. Mire a testes kapitány felmászott a fedélzetre, csak embereinek holtestét látta szanaszét heverni, és tucatnyi szellemet, amint győzedelmesen állnak felettük. A tengeri lidércek egyike odalépett társához.

– Decken kapitány, végeztünk velük és a hajótestben még nyolc van belőlük.

– Tökéletes – mondta a holtak kapitánya. – Pont ennyi lélek hiányzott a hajómról. Víz alá!

A Bolygó Hollandi recsegve-roppogva indult meg, orral a mélység felé, magával rántva a kalózok hajóját is. Az a pár túlélő, akik a lenti lépcsőn álltak, még felkiáltott a félelemtől, mielőtt lelkük a Hollandi szolgálatába állt.

Eredetileg publikálva: 2013.X.03.

Szólj hozzá te is!