Az üvegbúra alatti városban egy magánnyomozó próbálta meggyújtani a cigarettáját, halkan morogva magában.

– Még a szél se fújt soha életembe, még se bírom soha meggyújtani ezt a szart – mondta a fejét rázva, majd a gyufát az egyik közeli pocsolyába dobta és a mellette magasodó házra nézett.

A város közepén állt, a legnagyobb épületnél, ami sokak szerint az egekig ért. A férfi egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon mi is zajlik a toronyházban, de nem tudott rájönni. Nem emlékezett rá, de nem is tartotta fontosnak. Három napja egy építész eltűnt a városból és itt látták utoljára. A rendőrök szerint csak elment jobb életet keresni és még igazuk is lehetett volna, ha elvitte volna a pénzét. De nem tette, ez keltette fel a férfi érdeklődését és ezért is vállalta az ügyet. „Csak elment, elhagyta a várost.” Sokszor hallotta ezt, de még soha nem találkozott emberrel, aki visszajött volna mesélni. Kételkedett, úgy gondolta, valakinek nem tetszett az ifjú tehetség merész álmodozása és inkább eltüntette. Persze ezt nem mondta meg a síró asszonynak.

A nyomozó ugyan tudta, hogy be kéne mennie, de mégis habozva állt, míg végig gondolta, hogyan is került ide. Az öreg, romos ház szürke kövekből épült és a legtöbb ablaka már be volt törve vagy deszkázva. Olyan volt, mint minden a belvárosban, egy régi rom, ami még annyira sem érdekel senkit, hogy lerombolja. Percekig csak nézte az épületet, majd a szájába vette a cigit és sóhajtott egyet.

– Csináljuk!

Odahajolt az egyik töredezett deszkasorhoz és látta, hogy egy helyen a fa frissen van letörve. A törésnél még világos volt, míg a külseje már sötét és festékes. Bent látni is lehetett a deszkákat, de ez túl kicsi lett volna egy felnőtt embernek.

– Drogosok – gondolta magában a férfi. Sok fiatal kerülte az iskolát és régi, lakatlan házakban lőtte be magát olyan anyagokkal, amiktől értelmetlenül magyaráztak, ameddig meg nem haltak. Elvesztették az eszüket és már nem voltak képesek beszélni: az agy még működött, de hibásan. Igaz, a nyomozó számára nem volt különbség a drogosok utolsó szavai és egy pap miséje között. Talán ezért is nem volt vallásos. Az ősi nyelv, az imádság valamihez, ami nagyobb és több, mint ők. Ez neki sok volt, nem bírta elfogadni.

A lépcsőre pillantott, ahol vastagon állt a por, látszott, hogy senki se járt itt hosszú ideje. Felnézett a lépcsősoron és szomorúan konstatálta, hogy nem fog liftezni. Amikor az első fokra lépett, az öreg fém hangosan megnyikordult, és a hang rezonálva terjedt felfelé. A férfi arcán savanyú megvetés látszott, majd tovább indult. Minden léptét hangos, fémes nyögés kísérte és ő csak arra tudott gondolni, hogy az az utolsó fánk talán már túlzás volt.

Az emeletek teljesen zavarosak voltak, lakóház, bérlőház, gyár, irodasor, minden szint más volt, egy-egy másik házat prezentált. Nem csoda, hogy senki sem tudta, mi is volt itt. A nyomozó a lakóházak szintjénél állt meg, valahol a tizedik emelet magasságában”.

– Levegőt! – szuszogta fuldokolva és gyorsan rágyújtott. A következő lépcsősor aljáról lesöpörte a koszt, majd leült. Ekkor valami felötlött benne – felnézett és kereste a fény forrását, de nem találta. Valamiért látott a folyosókon, pedig kint vaksötét volt. Újra a cigarettájába szívott és a füstöt maga elé fújta. A fény a levegőben volt, mint amikor a hajnali napsugárban a por csillogó esővé válik. Itt a por magától árasztotta a fényt. „Talán ezt gyártották itt.”, gondolta a férfi. Hamar arra jutott azonban, hogy ez talán csak egy melléktermék, amit ő most belélegez és mérgezi magát. De a pánikot eloszlatta a kezében tartott cigije. Csak ránézett és megrántotta a vállát, levonva a következtetést, hogy neki már mindegy.

Ekkor ismerősen csengő hangot vélt hallani: az egyik ajtóban még benne volt a kulcs, rajta egy kulcstartóval. Zavarba ejtő módon a kulcstartó magától táncolt, mintha a szél fújta volna, vagy valaki csak most engedte volna el. A nyomozó fejét oldalra biccentve nézte a kulcsot. Az első, ami feltűnt neki, a tisztasága volt. Bár barnás színe elsőre a rozsdára emlékeztette, a valóságban ez egy remekmű volt, ami legfeljebb pár hete készült, vagy pedig kitűnően óvták mindentől. Az ajtón nem volt kilincs, csak a kulcs elfordításával lehetett kinyitni.  A kulcstartó valami más is volt, egy ismerős szimbólum. Domború dísz, amin nyolc valami emelkedett ki középről, nyolc karikát fogva – nagyon ismerősnek tűnt.

Nem volt mit tenni megragadta a kulcsot, és balra forgatva érzett egy kattanást. Az ajtó zárva volt. Folytatta és érzett még egyet. Az ajtó már nyitva volt, csak egy picit kellett még fordítani a kulcson, hogy kilincsként funkcionáljon.

A férfit meglepte a benti sötét. Látása ugyan próbál alkalmazkodni hozzá, de már késő volt. Nyolc zöld szem villant fel. Mire a nyomozó felfogta az emberi alakot, akit látott, az mellkason rúgta őt. Hátra zuhant, betörve a folyosó másik oldalán álló ajtót. Az ajtókeretbe kapaszkodva próbált kikászálódni a szilánkok közül, balja a pisztolyáért nyúlt, de mire előkapta volna, az alak a kezébe rúgott és a fegyver a sötét szobába repült. Nem hallotta a koppanást. Ez zavarta a legjobban. Miért nem volt koppanás? Legalább egy puffanás logikus lett volna, hallani, hogy valami puhára esik. Egy pisztolynak kell, hogy legyen hangja. Annyira megzavarta ez, hogy a rejtélyes alaknak bőven volt ideje megrúgni a kapaszkodó kezét is. A fájdalomtól üvöltve esett vissza a földre, az ujjai lüktettek és pár valószínűleg el is tört. Próbálta a kín okozta adrenalinhullámot meglovagolni és páros lábbal megcélozta az alak térdét oldalról, aki a rúgástól a földre esett. A nyomozó gyorsan felállt, majd a mozogni próbáló alakba rúgott még egyet. Körülnézett, de nem volt más út, csak felfelé. Egy pillantást vetett még a furcsa fém és bőr ruhákat hordó figurára. Az arcán maszk volt, amire nyolc szemet festettek fel, ezek valamiért halványan világítottak még a sötétben is. Újabb kérdések. Ki ez az ember? Ő lenne az építész gyilkosa vagy elrablója? Hogyan jutott be a szobába nyom nélkül? Talán ott élt? Hányan vannak még?

A férfi megrázta a fejét és rohant felfelé a lépcsőn. A léptei sose voltak még ilyen hangosak. Dörömbölt, mint egy hatalmas állat. Nem foglalkozott vele, csak a feljutásra koncentrált és arra, hogy ne próbálja megragadni a fájós kezével a korlátot. A szintek egyre furcsábbak lettek, talán a fájdalomtól vagy attól, hogy már nem állt meg figyelni rájuk. Párszor lepillantott és ugyan látta az alakot közeledni, de nem volt hangja. Úgy járt, mint egy szellem.

A nyomozó tüdeje lángolt, a lábai remegtek. Egyszerűen nem bírta tovább. Próbálta hitegetni magát, hogy ez a furcsa világító por a hibás, de nem így volt. Nem bírta. Köhögni akart, de nem tudott, nem volt már levegője. Lépni akart, de az izma nem emelte meg a lábát, mintha nem is lett volna ott semmi. Nem mozdult. Minden akaratereje kellett, hogy újra megemelje a lábát, de mikor sikerült, az hatalmas fájdalommal járt. Pár lépés után egyszerűen elfeküdt a következő szinten.

Levegőt akart venni, de az is fájt. Minden lélegzet egy kés volt, ami a torkán át hasított a mellkasába. Hibát követett el. Kifárasztotta magát. Sorsát elfogadva hátára fordult, nagy nehezen felült és matatni kezdett a zsebeiben. De nem volt nála semmi, csak egy szál cigi meg a gyufásskatulya. Kivett egy gyufát és meggyújtotta, egy pillanatra a tűzbe bámult. Rájött, hogy ez fog neki a legjobban hiányozni, a gyufa meggyújtása. Az a kis győzelem, amikor sikerül elérni, hogy lángra kapjon. A sercegő hang és a kékes szikra, amiből a tűz lesz. Már hajolt a cigarettával, amikor eszébe jutott valami és a lépcsőfokra gyűlt porba rakta a gyufát. A por azonnal lángra kapott. A nyomozó mosolyogva taposta el a tüzet.

A néma alak lassan felért. Ében bőr és barnás fém borította, egy apró része se látszott ki. Mozgása embertelen, gépies. A lépcső alján megállt és a férfira nézett. Az nyugodtan ült és várta.

– Na, mi lesz nagyfiú? – kérdezte pökhendi büszkeséggel a nyomozó. Mikor a támadója fellépett az első lépcsőfokra, rárúgta a hamut és port. Az alak visszalépett, szemei zölden világítottak. Nyolc szem. Valamiért ez fontos, de nem tudta, miért. Mindegy. Nem számít. Nem érdekeltem más, csak az, hogy a gyufa meggyulladjon. Mikor ez sikerült, a lángoló pálcikát hanyag mozdulattal dobta az alakra, aki azonnal lángba borult.

A tűz a győzelmet jelenti. Az az apró szál, kénbe mártott fa és a rajta pislákoló fény azt jelenti, hogy ő nyert. Eddig ez így volt, de most nem. Az égő alak továbbra is felé tartott. Mikor a nyomozó felállt, már csak azt vette észre, hogy nincsen következő lépcsőfok. Ez a legfelső szint. A recsegve-ropogva parázsló alak nekirontott és egy ajtót betörve kirepültek a tetőre. A férfit már semmi sem érdekelte, puszta ököllel verte a másikat. Nem tudta, meddig harcolt vele, már csak arra lett figyelmes, hogy az nem mozog többé.

Lehúzta róla a maszkot és meglátta az építész arcát. Az emelten tucatjával feküdtek a csontvázak.

Értetlenül nézett és némán kérdezte: miért? Véres kezeivel hátra söpörte a haját, majd felpillantott az égre, és az visszanézett rá.

– Nyolc zöld csillag az ébenfekete üres égboltról – motyogta magának egyre hangosabban a nyomozó. – Nyolc szem. Nyolc kör a templomon. Nyolc csáp fog nyolc szemet a kulcstartón. Nyolc zöld szem.

Az a nyolc szem pillantott le rá. A tetőről meg lehetett érinteni az üveget, ami befedte a várost. Óvatosan kinyúlt, de nem merte az égboltot megfogni. Felismerte a szemeket, amik az egész életét végig kísérték. Nehézkesen kimondta a nevet, amit a pap is elmondott minden este és a haldokló drogosok utolsó szavaikkal:

– Zi’cs.

A nyomozó agya lángolt a nevet kimondva, de végre megértette: Az üveg a város felett, amely nem más, mint Zi’cs egyik üveggömbje. A nyolc szem egyszerre pislantott és a nyomozó térdre borult. Az elméje darabokra tört, ahogy a végtelen lényre pillantott. Felfogta a felfoghatatlant, hogy milyen lényegtelen minden. Üvölteni akart, de még a saját agyában sem hallotta a gondolatai hangját.

– Ezt senki se tudhatja meg – jött rá, mint oly sokan előtte. – Senki sem láthatja, mi van Bábel tornyának csúcsán. Senkire sem pillanthat vissza az égbolt nyolc zöld csillaga. –  Hadarta újra és újra és közben lassan felvette a nyolcszemű maszkot, ami elnémította őt örökre.

A titkok új őre elfoglalta helyét és Zi’cs érdektelenül elfordult a játékszerétől.


Eredetileg publikálva: 2012.XI.01

Szólj hozzá te is!

Kategória: Alkotások