Nem hiszem, hogy bárkinek is meséltem volna róla. Egy forró júniusi héten a Balatonon nyaraltam a szüleimmel. Tizenöt lehettem. A legkínosabb időszak, amikor még nincs pénzed, hogy felnőttként élj és mindig a családodhoz vagy kötve. Rémesen éreztem magamat. Ameddig a szüleim pihentek és romantikáztak, valamicske lángot akartak lehelni a kihűlt kapcsolatukba, én kényelmetlenül szenvedtem a fürdőruhámban és próbáltam nem bámulni a bikinis lányokat. Ahhoz nem volt merszem, hogy megszólítsam őket és az úszást hamar meguntam. Az első napjaimat az egyetlen közeli „étteremben” töltöttem, egy marék apróval egy árkád játékgép előtt.

Majd az egyik első este, visszafelé tartva megláttam őt.

A lemenő nap tóról tükröződő fényében állt ez a gyönyörű szőke szépség. A leglágyabb mosollyal, amit valaha is láttam és kék szemekkel, amiktől mai napig megremegek. A lány mindenre emlékeztetett, ami maga a nyaralás, legyen a napszínű haja, tószínű szeme vagy az rejtélyes érzés, hogy nem tudom, mit várjak tőle.

Este, ameddig a szüleim tévéztek, kiszöktem és sétáltam ott, ahol őt láttam. Akkoriban senkit se érdekelt, hogy merre jár a gyereke, vadan és szabadon jártunk. Nap végén haza kellett kerülnünk. Lehetőleg sérülések nélkül.

Céltalanul járkáltam talán egy órán át. Nem értettem, mit keresek. Valahányszor lehunytam a szememet, csak a kerek arcát és kék szemeit láttam. Olyan ostobának éreztem magam, ha csak megpillantottam valakit az egyik lakás erkélyén járkálni, izgatottan felkaptam a fejemet, minden szőkét megbámultam. Már feladtam. Éreztem, hogy ideje lesz visszamennem, mikor egy kihajtható napágyról ő szólított meg.

– Még mindig engem keresel?

– Igen – nyögtem zavartan.

Igent mondtam! Miért mond bárki igent erre? Miért nem hazudtam? Mert azt hiszem, életem során először, valakinek nem tudtam hazudni.

– Eddig nézted, ahogy kereslek? – kérdeztem kicsit jobban felháborodva, mint szerettem volna.

– Talán.

Talán – minden válasza egy játék volt a szívemmel és nem is tudom, hogy ő felfogta-e. Szeretném hinni, hogy az első pillanattól tetszettem neki és flörtölt velem, de az is meglehet, hogy csak ilyen modorral áldotta meg az élet.

– Te is a szüleiddel vagy itt?

– Nem, én a magánrepülőmmel jöttem.

Nevetséges, de mai napig nevetek a szarkazmusán. Lehet, hogy ez vonzott benne, ez a mersz. Nem tudom, meddig beszélgettük. Vagyis én faggattam és ő viccesen teljesen másra válaszolt. Végig a szemébe néztem, abba a kék, csodálatos tóba. Csak arra tértem magamhoz, hogy anyám keres, vagyis a maga kedves módján üvölt értem az erkélyről, hogy takarodjak vissza. A lány így tudta meg a nevemet.

– Hívnak, menned kell.

– Hogy hívnak? – kérdeztem távozás közben.

A házak közé indult. A lakások egyikéből lágy zene szólt. Lehunyt szemmel felnézett a csillagos égre.

– Szólíts… Sedonának – mondta kaján mosollyal.

Minden nap megkerestem Sedonát. Egy balatoni nyaraló nem nagy hely. Mikor Sedona rájött, hogy reggelente keresem, mindig elbújt. Mindennap újra meg kellett találnom.

Utána majdnem az egész napot együtt töltöttük. Sétáltunk és beszélgettünk. Mindent elmeséltem neki, mindenről bevallottam az igazat. Iskola, bántalmak, kit kedveltem és kit nem. Ha valami cikin hangzott, akkor is elmondtam neki. Ha dal szólt a rádióból és tetszett, nem érdekelt, hogy hamis a hangom, énekeltem és ő nevetett. Bármit megettem, hogy halljam nevetni, de a legjobb mégis az az érzés volt, hogy őszinte lehettem vele.

Cserébe ő hazudott nekem. Ha elmondtam, mi a kedvenc tantárgyam, ő azt mondta, hogy már egyetemista, másnap magántanulónak nevezte magát, és a végén már profi bokszoló is volt. Csak pillanatokra tört meg az illúzió, egy-két mondatra az igazat szólta és utána rögtön befordult. Gyakorta, ha bevallott valamit, akkor mérgében otthagyott engem órákra.

Akkor nem értettem, olyan érzést keltett vele beszélni, mint egy Rubik-kockát megfejteni. Felnőtten valahol megértem. Egy rövid időre valaki nem annak látta, aki valójában volt. Szabadon válhatott bármivé és a naiv fiú mindent elhitt neki.

A korát onnan tudtam meg, hogy az egyik nap minden átmenet nélkül az ölembe ült a ház előtt. Nem mondott semmit, úgy viselkedett, mintha ez normális lenne közöttünk. Én szerintem úgy ültem, mint amikor egy kígyót rád dobnak és félsz, hogy bármelyik mozdulatoddal magadra haragíthatod. Ő a szemembe nézett és én csak két dologra gondoltam, hogy ő biztosan érzi már, hogy én kedvelem, és hogy vajon akarja-e, hogy megérintsem. A kezem mégis mellettem maradt.

Ekkor robbant be az anyja és rángatta el őt. Kérdezte tőle, hogy mégis mit művel és hogyan képzelte. Még hallottam, ahogy távozás közben Sedona bevallja, hogy egyidősek vagyunk és csak lógtunk. 

Másnap nem találtam őt meg. Az egész környéket bejártam. Az őrület határán jártam, egy lány az ölemben ült, enyelgett velem, kedvelt engem! És senkinek sem tudtam elmesélni! Az ebéd után a szüleim ki akartak menni a tópartra. Nem szívesen, de velük mentem.

Ameddig ők elmentek lángosért, én őriztem a plédet és a dolgainkat. Semmi sem érdekelt. Sedonát akartam látni. Ekkor ült le mellém.

– Nem találkozhatok mindenféle fiúkkal csak úgy a Balatonon.

– De én budapesti vagyok! – jegyeztem meg furán, valamiért büszkén.

– Pláne!

Letörten a tóra néztem. Úgy éreztem, most először szakítanak velem, pedig még nem is jártunk.

– De ha elmegyek úszni és más is a vízben van… az nem számít. Szerintem.

Kacsintva elindult a lépcsőhöz, levette a törölközőjét és besétált a vízbe. Nem emlékszem, hogy nézett ki, csak arra, hogy ő volt a legszebb nő, akit addig láttam az életemben. Valahol tudom, hogy ő is csak egy gyerek volt, mint én, szörnyű szülő által választott élénk neonszínű fürdőruhában, mint mindenki a 90-es években. Mégsem így emlékszem rá.

Mikor a szüleim visszaértek, lelkesen berohantam a vízbe. Ők csak örültek, hogy végre élvezem a nyaralást.

Nem tudom, meddig úsztunk együtt. Lökdöstük egymást, játszottunk, és próbáltunk elbújni nagyobb társaságok mögé, nehogy a szülei meglássanak minket. Életemben először érintettem meg egy lányt ennyiszer és lágy bőre elvarázsolt. A víz kihűlt. Fáradtunk, de nem akartunk menni. Csak fogtuk egymás kezét és néztük a másikat.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire a víz hullámai egymáshoz toltak minket. Mire a kezem megérintette a vállát, az övé az oldalamat. Elcsattant életem első, legjobb és egyben legrosszabb csókja. Két remegő ajkú tini, aki már szétfagyott, és nem tudta, hova kell célozni. Mégis kedvenc emlékeim közé tartozik.

Nem sokkal később kimentünk a vízből és mindketten csatlakoztunk a szüleinkhez. Kisétálva még visszanéztem rá és ő mosolyogva pillantott rám.

Már csak két napunk maradt a nyaralásból. Mikor délelőtt elszabadultunk és találkoztunk azonnal átkaroltam és megcsókoltam. Nevetséges, milyen határozottan kaptam el a lányt, amikor egy nappal korábban még egy puszit is féltem volna adni neki.

Egész nap arra kértem, hogy mondja el az igazi nevét. Mesélje el, hogy hol lakik, elmehetnék látogatni. Mindig forgatta a szemét, hogy az anyja aztán örülne nekem. Nem vallotta be, hol laknak és nem akarta tudni, én hol lakok. Mikor tovább erőltettem, ő inkább a csókokat választotta. Mire észbe kaptam, az ölemben ült és én a fenekébe markoltam.

Még a telefonszámát is elkértem, de akkoriban egy lakásban csak egy darab telefon volt és még én is értettem, hogy milyen kellemetlen lenne számára, ha szülei felvennék és én próbálnék beledadogni, hogy szeretném hallani a lányuk hangját.

Az sem bizonyult megoldásnak, hogy ő minden alkalommal lenyomta a torkomba a nyelvét, ha kérdeztem tőle valamit. Mégis sikerült ravaszul eveznie a végtelen romantikus és a hormontól lángoló kisfiú között.

Délután el kellett búcsúznunk, mert a szüleim egy nagyobb étterembe akartak menni. Anyám végig vallatott, mert később megtudtam, hogy látott a lánnyal, de akkor csak azt kérdezte, miért mosolygok. Sosem beszéltünk róla többet, de biztos látta rajtam, hogy fülig szerelmes vagyok.

Este, ahogy mentünk haza, találtam egy gépet, amibe ha beleraktál egy százast, akkor kis golyóbisban kidobott egy játékot. Kértem egy kis aprót anyámtól és elforgattam a kart. A műanyag gömbben egy nyaklánc rejtőzött. Megtaláltam a búcsúajándékomat.

Egyszerre lüktetett bennem heves boldogság, mert végre találtam valakit, akit akkor a legszebb lánynak láttam a világon. Másrészről keserűen tudatosult, hogy holnap utoljára látom őt. Nem tudtam a nevét, sem hogy hol él vagy hogyan érhetném el. Tisztában voltam vele, hogy holnap elvesztem az első szerelmemet. Nem szégyellem bevallani, azt az éjszakát végig sírtam.

Az utolsó teljes napunkon idegesen sétálgattam a nyaralóban. Nevetséges, de féltem kilépni, mert tudtam, hogy ha kimegyek, akkor elkezdődik az utolsó napunk. Másnap korán reggel mindkettőnknek indulnia kellett. Az egyik felem még gyorsan el akart mesélni neki mindent. Egy másik csak csókolni akarta őt, ameddig le nem megy a nap. Sajnos én nem rájuk hallgattam. Én aznap háborúba mentem, hogy megszerezzem őt.

Mikor hajt a szerelem, néha túl agresszívvé tudsz válni. Minden azonnal kell, minden a valaha volt legfontosabb dolog. Egy sóhaj ezer szónak tűnik, ha egy pillanatra elengedi a kezedet, már azt hiszed, hogy gyűlöl.

Én mégis valami hatalmas büszkeséggel indultam ki az épületből. Megláttam a kicsit már aggódó tekintetű Sedonát és mosolyogva mentem oda. Az első csóktól kezdve egész nap csak beszélgettünk, vagyis én beszéltem. Alkudoztam és könyörögtem felváltva. Mindent felajánlottam, de hiába. Annyit értem el, hogy megharagudott rám. Mikor ebédkor elköszönt, megjegyezte, hogy már ne találkozunk.

Végigültem az ebédet, próbáltam nem sírni, nem válaszoltam semmire, csak bámultam a hekkemet. Tudtam, hogy elszúrtam, túlnyomtam. Elrémisztettem őt. Mérges akartam lenni, üvölteni vele, kiosztani, hogy egy szívtelen nőszemély, de nem tudtam haragudni rá. Valahol igaza volt, olyan gyönyörű, tökéletesen romantikus hetet kaptam tőle, ami után majdnem egy évtized telt el egy hasonló hétig.

A délután igen kellemetlenné vált, mert a családjaink mindig egy helyre mentek. Bárhova érkeztünk, Sedonáék már ott lézengtek vagy később befutottak. Persze egy balatoni nyaralóvárosban nem sok program van, szóval így utólag nem annyira meglepő.

Emlékszem, milyen dühösen és szomorúan nézett rám. Én pedig azt hiszem, bűntudattal őrá. Szeretném hinni, hogy nem tudtam gyűlölettel ránézni még akkor sem. Késő délután mindkét család a szállás melletti termálfürdőbe ment.

Kényelmetlenül kerültük egymást, majd ő megunta és kérte a szobakulcsokat. A szülei azt mondták, hogy még órákig itt lesznek, mert szaunázni akarnak, mire ő vállat vont és azt válaszolta, hogy akkor elmegy tévézni vagy aludni. Elengedték és bámultam utána. A világ lelassult, ahogy ő kilépett az életemből.

„Az ajándék!”, jutott eszembe. Oda kellett adnom. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy megcsókol érte vagy hozzám vágja, de oda akartam adni, mert neki vettem. Talán ő nem akarta tudni a nevemet, de én adni akartam egy ajándékot, ami emlékezteti arra, hogy én szeretem. Anyám meglepően hamar elengedett, persze így utólag már tudom, hogy nem is olyan meglepő, hogy nem gátolt.

Sedona után eredtem, a ház előtt kaptam el.

– Mit akarsz? – a hangjában düh lobogott, mint a tűz.

– Bocsánatot kérni – nyögtem ki. – Megértem, hogy… nem értem meg, de szeretlek – az első alkalom, hogy ezt mondtam valakinek. –, és elfogadom, hogy ha nem akarsz látni többé, de most velem kell jönnöd.

Mai felnőtt fejjel emlékszem, hogy olyan könnyedén vallottam szerelmet, hogy a lány belepirult. Szerintem annyira megszeppent a vallomásomtól, hogy csak ezért jött velem. Valahol szeretném hinni, hogy ha észrevettem volna, hogy mit mondtam, talán ő is szerelmet vallott volna.

A szobánkba vezettem őt. Ő csak zavartan ült a szüleim ágyán, ameddig én a kupacba pakolt cuccaim között kerestem a nyakláncot, majd mikor megleltem, a kezébe adtam. Emlékszem, hogy végre az ő hangja akadt el:

– Tényleg szeretsz?

Csak bólogatni tudtam és ő újra megcsókolt. Nem tudnám megmondani, melyikünk sírt a boldogságtól, csak arra emlékszem, hogy majdnem megfulladtunk, annyira erősen csókoltuk egymást. Félresöpörte a válláról gyönyörű szőke haját és azt mondta, hogy rakjam rá a nyakláncot.

Mikor a kezembe fogtam az ékszert, ő levette a pólóját. Mosolyogva várta, hogy nyakára kerüljön az ajándéka. Nehézkesen sikerült feltenni, a melltartóban álló lány kellően megzavarta a figyelmemet. Az se segített, hogy végig nem kapcsoltuk fel a lámpákat, csak a beszűrődő napfény világította be a szobát.

Mire rákerült a bizsu, olyan közel hajoltam, hogy újra csókba kezdtünk. A nyakáról a kezem a mellére csúszott le.

– Várj! – súgta és úgy rántottam el a kezemet, ahogy a galambok reppennek szét a parkban. – Nem ezért mondtam – megint láttam Sedona a kaján, cinikus mosolyát.

Majd kinyitotta a melltartóját és ledobta a földre. A kezemet a mellére vezette. Csók közben levette az pólómat, és ahogy félmeztelenül vonaglottunk a szüleim ágyán, heves nyögések közepette rám nézett és a fülembe súgta:

– Vetkőzz!

Én rémültem lefagytam.

– Biztos? – kérdeztem gyámoltalanul, de ő már a bokájáról rángatta le a nadrágot.

Követtem a példáját. A legszívesebben minden apró részét megvizsgáltam volna az első meztelen nőnek, akivel találkoztam, de abban a sötétedő szobában csak ámultam Sedona merszén. Szeretnék részleteket mesélni, de csak köralakját láttam, minden mása sötétségbe borult. Jobban emlékszem a víz illatára a hajából és a forró testére.

Mai napig se foghatom fel, hogy maradt annyi agyunk, hogy védekezünk és kikerestük apámék óvszerjeit. Mondtam én, hogy ők azért jöttek, hogy kicsit felfrissítsék a kapcsolatukat.

– Nekem ez lesz az első – magyarázkodtam, miközben az óvszer felhúzásával szenvedtem. Nem tagadom, főleg azért, mert az erekcióm jojót játszott velem az izgatottságtól.

– Nekem is, de a szerelmemmel akarom csinálni először – felelte és megcsókolt, ami megoldotta a jojó-problémámat.

A védekezéssel készen, lassan lenyomott az ágyra és rám ült. Az első fájdalmas pillanatok után nyögdécselve mozdult meg. Szerintem, ha bárki mással lett volna, az első éjszakám sokkal hevesebben viselkedtem volna. Lerohannom, elkapkodom a dolgot és két perc alatt elsülök. Sedona olyan csodálatosnak tűnt. Ahogy fölöttem vonaglott, elharapva a nyögéseit, a haja, mint egy fa lombkoronája, csak pár narancsos napsugarat engedett be.

Csak feküdtem, simogattam és csókoltam őt, amikor lehajolt hozzám. A legszebb nőnek tűnt, akit valaha is láttam. Egészen a napig, ameddig meg nem ismertem a feleségemet.

Nem tudom, mikor végeztünk és mennyi idő lehetett. A szex varázsa, hogy néha öt perc egy órának érződik, és párszor órákról hiszed azt, hogy csak pár perce kezdted. Annyit fogtam fel, hogy amikor mindketten hangosan eljutottunk a csúcsra, én szorosan átöleltem és már besötétedett.

Sokáig pihegtünk egymás karjaiban. Sedona rájött, hogy lassan hazaérhetnek a szülei. Látta, hogy szomorú vagyok, mert mennie kell, ezért még egyszer beleült az ölembe, a fölém hajolt és a fülembe súgta:

– Szeretlek.

Ezzel felöltözött és kisétált az ajtón. Másnap reggel már nem tudtam utána rohanni, mert pakolnunk kellett. Egy pillanatra láttam még az ablakunkból, ahogy a táskákat cipelték a kocsijukhoz. Mire leértünk, ők már rég elmentek. Az autópályán végig kerestem az autójukat, de mindhiába. Évekig megdobbant a szívem, ha megláttam egy szőke lányt, aki hasonlított rá. Szeretném azt hazudni, hogy találkoztunk, hogy ő a feleségem, vagy ilyesmi, de nem. Tényleg soha többé nem láttam és senkinek sem meséltem róla. Minek mondtam volna bármit? Nem tudtam a nevét, csak hogy hogyan nézett ki tizenöt évesen, az én emlékeim szerint. Gyönyörű és tökéletes.

Szólj hozzá te is!