7. Kőkorszak Horror Hava

Tavalyelőtt a Horror Hava történetei és minden más írásom egy hosszú egységes kisregény elemei voltak. A Kőkorszak nevű művem pár fejezete horror sztorikká váltak, hogy bemutassam ezt a furcsa ősember világot.

A mai novellám egy afféle „mi lett volna ha…”. Ebben a Zümmögés, ami abban az évben jelent meg a Horror Hava címe alatt, hogy legyen egy önálló történet is és a Kőkorszak összeolvad egy novellává. Tudom, hogy elemei picit zavarosan hatnak majd, ha nem olvastad a másik kettőt, de remélem, attól még élvezetesnek találod majd.

A zümmögés kora

A Kőkorszak során az Estköltő, a művészetek avatárja őrizni próbálta az világ első embereit sötét testvérétől, Charostól, így alkut kötöttek. Charos egy évet kapott, hogy megrontsa és elpusztítsa az emberiséget, de ha nem sikerül neki, akkor soha többé nem árthat nekik. Az Október Cirkusz porondmestere beleegyezett a csábító csapdába. Charos egy üstököst küldött a földre, benne egy méreggel, ami szörnyekké formálta az ősembereket. Sok fegyvere közül ez volt az első és legfontosabb. Kifordítani az emberi fajt és önmaga ellen felhasználni.

Egy másik világban, ebben a világban Charos alkut kötött az Estköltővel. Mikor az távozott, Charos felnyúlt a csillagokba és egyet lesöpört az égről, de nem azt, amit a kőkorszak során. Nem, ebben a világban Charos a zümmögés idegen lényeit szabadította az ősi emberekre.

A messzeségben egy csillag száguldott a völgy felé. Egy fénylő égitest, amit egy ősi sötétség parancsolt le a helyéről. Meteorként csapódott a völgy másik végébe. Az ott élő törzs tagjai lassan mertek közelebb menni az árokhoz, amiből sárgás fény áradt. Bizalmatlanul gyűltek össze a kráter körül. Egy sem látta a porondmesteri ruhás férfit, aki odahajolt az egyikükhöz.

– Mire vársz? Menj le! Nézd meg!

Az ősember így is tett és lecsúszott a fekete sziklához, amiből sárgán ragyogó fény lüktetett. Pár társa utána szólt, néhány még követte is, de csak a férfiak. A Charos nevű ősi lény mosolyogva, láthatatlanul állt a vadász mellett. A szikla szinte vibrált, akár egy méhkas, mégis vonzotta a törzs férfitagjait.  Charos az egyikhez hajolt:

– Érintsd meg! – súgta a vörös jelmezes férfi boldogan. Az ősember követte a halk hang utasítását. A keze hozzáért a sziklához és az remegni kezdett. A kezét megragadta valami másnak a keze, már ha azt kéznek lehetett nevezni. Próbálta elrántani, de csak annyit ért el, hogy a sziklában rejtőző sárga-fekete rovarlényt rángatta ki a fogságából. A szikla szétrepedt és a darázslény magához ölelte az ősembert. A kőből milliónyi darázs reppent ki. A többi ősember menekülni akart, de már késő volt.

Charos kacagva nézte, ahogy az idegen lények felemésztik az embereket. A férfiakat a feromon lebénította, és a nők, akik tudtak, inkább menekültek az ifjakkal. A porondmester játékosa átvonult a haldoklók között a sziklában táplálkozó lényhez.

– Üdvözöllek az új otthonodban, őfelsége.

Ebben a világban a ködös, hideg időszakra a legtöbb törzs már elbukott. A legtöbb vadász férfi volt, akiket a királynő feromonjai a biztos halálba csalogattak. Estköltő, nem tűrve a fájdalmat és halált, az emberek fülébe súgott. Elsődlegesen a sötétség gyermekeihez, egy hatalmas árnyékos barlangban élő törzshöz szólt. Köztük is a vezérüknek, Holtkéznek, az egyik legidősebb embernek a világon. Ő sok emberöltővel ezelőtt fellelt egy helyet, ahol egy gyönyörű Zöld Asszony aludt. A csókjával felébresztette és vele együtt elhozta a jó időt is. Ezt a hagyományt azóta is őrizte, és minden évben visszatért szerelméhez.

Holtkéz törzsét az indulás napján támadták meg a lények. Büszkén küzdöttek, de idővel mind elesett. Charos érdeklődve nézte, ahogy az egyikük, Mirz, egy hatalmas, erős nő elfutott. A porondmester jót mulatott azon, hogy még a legerősebb szívében is gyávaság rejtőzhet.

Mirz a törzs másodika volt. Az első vadász szeretője és népének legerősebb tagja. Életét adta volna bárkiért. Mérete és ereje miatt ifjan kapta a Medvebocs nevet, amit a törzs tagjai úgy nyögtek ki kezdetleges szavaival, hogy Mirz. Hatalmas ujjai remegve szorongatták a fát, amire rákötözte az élesre pattintott kövét. Okkal menekült el. Tudta, hova kell tartania és azt is, hogy a lények nem tudnak mit kezdeni a nőkkel. Az anyák és gyermekeik egy nappal előtte már elmenekültek. Csak a férfiak maradtak hátra. Mirz a szerelmére gondolt és egy percre összecsuklott. A gyász markolta a szívét és a könnyeivel küszködött.

Az esős időszakban a köd lassan gyűrűzött be az ősi erdő fái között. Megannyi vad elmenekült vagy elpusztult a lények érkezése óta. Csak varjak repkedtek mindenfelé, keresve a hátramaradt tetemeket. De még azok is rettegve szétreppentek Mirz üvöltésétől. A nő nem volt hajlandó feladni! Megiramodott. Több napos járás tett meg egy este alatt.

Sziklák gyülekeztek felállítva mindenhol, jelezve a szent helyet. Mirzet nem érdekelte mindez. Az avar ropogott a lába alatt, az arany, narancs és barna levelek bokáig értek az apró völgyben. Tövises bokorba nyúlt, a karját végighasították a tüskék, de nem érdekelte. Vadul morogva szakította szét az ágakat, vére az avarba csepegett. Végig a Zöld Asszony kifakult arcán.

Az asszony színe megváltozott, elsárgult, teste elvékonyodott, remegő gyengeséggel nyúlt fel. Megérintette Mirz arcát és látta, hogy mi történt, de nem csak azt, amit a lények tettek, ő látta Charost, látta a fivére kegyetlenségét és Estköltő, a másik testvére tehetetlenségét. A Zöld Asszony erőtlenül átkarolta Mirzt, majd a szél szétfújta, akár egy halom levelet.

Az árok, ahol valamikor a meteor landolt, immár egy domb méretű kaptárrá vált. Az ősemberek élőholtakként vonultak és pakoltak körülötte. Sárgás lények feküdtek rajtuk, főleg a nyakuk és a válluk körül, táplálkoztak belőlük. A kőbalta forogva állt az egyik ilyen lénybe és az ősember, amibe kapaszkodott azonnal holtan esett össze. Mirz vonult a kaptár felé, levelekből alkotott hosszú köpenybe burkolózva. A lassan, gépiesen mozgó ősembereknek esélyük sem volt az egyik legerősebb vadásszal szemben. Kicsavarta a kezükből a fegyvert és a saját húsukba vágta. Minden ütéssel és vágással egyre közelebb került a kaptárhoz. Tombolt benne a Zöld Asszony erejének utolsó szikrája.

Charos egy ideig lenyűgözve nézte mindezt, de aztán Mirz bejutott a kaptárba. A porondmester türelmetlenné vált. Kígyónyelve idegesen táncolt a szájában. A kaptár végében az óriási darázs-ember lényhez hajolt. A lény egyszerre tűnt gyönyörű nőnek és visszataszító rovarnak.

– Öld meg! Öld meg! – üvöltötte idegesen Charos.

– Nem fog – felelte Mirz a porondmesternek. Az amazon szemei sárgásan fénylettek. Charos felfogta, hogy az ősember látja őt. Megdermedt, pont egy pillanatra, és csak annyi kellett a nőnek, hogy a lándzsát belé vágja. A köveken élezett kő végigtépte a porondmester vállát és kalapja a földre hullott. Fájdalom. Valami, amit ő még sosem érzett. A vére lávaként perzselte a földet, amire csepegett.

A darázsnő lassan felébredt. A két asszony tekintete találkozott. A teremtmény szájából világon túli hang szólalt meg. A kaptár beremegett, majd a lakói felébredtek. Mirz szerettei, törzse, átalakítva torz lényekké. A vadász vicsorogva nézett körbe, kőkését markolva. A zümmögve közeledő szörnyetegek között felismerte azokat, akikért küzdött.

– Hiába látsz engem, gyermek – kacagott Charos a királynő mellett állva. – Nem tudsz legyőzni.

– De ő igen – felelte Mirz és a köpenye megelevenedett. Több száz falevél, mintegy vad viharban táncolva repült le róla. Charos félte a nővére erejét és elugrott, de az nem őt célozta meg, hanem a királynőt. Az erőtlen Mirzet a földre vitték a törzse tagjai. Charos egyre hangosabban nevetett, vérző vállát markolva megindult a nő felé.

– Naiv gyerme…

A fullánk áthatolt a mellkasán és kijött a szegycsontjánál. Lassan a levegőbe emelte és a porondmester szembesült a méreggel, ami kiszivárgott a végén. A királynő ereje és a nővére hatalma együtt már képes volt őt is megsebezni. A királynő maga felé fordította Charost. Annak arca pikkelyessé vált, ahogy izegve-mozogva próbált elfordulni.

– Légy átkozott – súgta Charos és a kaptárt beborította a tűz.

Estköltő a völgy szélén állva nézte a füstött. A kaptár romjaiból sérült, de élő ősemberek másztak ki, vállukon Mirz testével. Estköltő elmorzsolt egy könnyet a legnagyobb vadászért és a túlélők szájába adta a dalt, hogy emlékezzenek rá.

Charos szakadt, szétégett ruhában sétált mellé. Kalapját leporolta, jelmezét megigazította. Még egyszer hátrapillantott az emberekre.

– A tieid – sziszegte mérgesen. – Már nem szórakoztatóak.

Ezzel eltűnt a füstben.

Az ősemberek szomorúan énekeltek a kaptár hamvai mellett. Megannyi törzs egy emberként állta körbe Mirzet. A szerelme, az első vadász, aki visszaalakulva elvesztette az egyik karját és szemét, a lábánál sírt. Estköltő láthatatlanul állt mellette és szorította a vállát. Még egyszer jó alaposan körbenézett .

– De csak most az egyszer – súgta az Estköltő és Mirz hirtelen levegőért kapkodott.

Az emberiség az első győzelmét ünnepelte, a túlélést, a szerelmet. Estköltő mosolyogva hagyta őket magukra.

Szólj hozzá te is!