5. Szellemek

Mi sem mutatja jobban, hogy hol is voltam mentálisan, amikor ezt az évet írtam, mint a tény, hogy az anyám elvesztése utáni évben visszahoztam a Horror hava témát, de a szellemekről akartam írni. Ez nem a kedvenc évem/témám, de meglepő mód talán ebben voltak az általam legjobban kedvelt novelláim. Hiába jött ez a téma a semmiből és nem inspirált még annyira (meglehet, hogy még a gyász túlságosan sokat vett ki belőlem ekkoriban) mégis sikerült olyan történeteket írnom, amiket kimondottan élveztem. Remélem legalább ennyire fog tetszeni nektek a visszatérésem a szellemekhez.

Csirkefogók

Joe idegesen belerúgott a kocsikerékbe. Hosszasan szitkozódott, két utastársa idővel megunta és visszaült a kocsiba. Feladva mindent, hátradőltek az ülésében. A sötétedő úton csak ők voltak. Errefelé senki se járt már. Az autópályán látszódott az elhanyagoltsága, az egyik kátyú okozta a defektet, ami felett Joe szidta a menny és pokol minden lakóját.

Az utat befelé nyúló, torz görcsökbe formálódott, levéltelen, kiszáradt fák őrizték. A hűvös őszi estében úgy festettek, mintha lassan kúsznának be az áldozataikért. Persze könnyű volt a másik két férfinak ezt gondolni, elakadva a semmi közepén. Nem kellett kérdezniük, mind tudták, hogy az útnak eme része teljesen kietlen. Több órányi távra még egy benzinkút sem volt sehol.

Bámulták az üres utat és gondolkodtak, hogy egyikük sem akar reggelig sétálni, főleg ezekkel a nagy táskákkal, amik a hátsó ülésen feküdtek Steve mellett. Joe visszaült a sofőrülésbe. Még pár percig szidott mindenkit, majd verte a kormányt és mikor abba belefáradt, lefejelte a dudát.

– Hogy felejthettünk el a pótkereket berakni? – kérdezte frusztáltan.

– Rám ne nézz! Nem az én kocsim! – válaszolta Dave az anyósülésen, kezét feltéve.

– Persze, hogy nem – legyintett Joe. – Nem is ezt akartam ezzel mondani, basszus… csak hogy tudtunk ennyire megfeledkezni erről?  Esküdni mernék, hogy elraktam egyet! Mégis elfelejtettem? Pont ma? Mindenre gondoltunk, de erre miért nem?

Joe a kezébe temette az arcát, szinte hallani lehetett, hogy a fogaskerekek kopogva próbálnak fordulni a fejében.

– Vissza nem mehetünk. Ha továbbindulunk, rohadtul feltűnőek leszünk. Pedig kénytelenek leszünk, mert erre nem jár sen…

Joe a szavát be se tudta fejezni, mielőtt a kocsi megtelt fénnyel. Mögöttük egy gépjármű fényszórója világította be az utat. A srácok úgy ugrottak ki az autójukból, mint lángolna. Integettek, de már feleslegesnek bizonyult, mert a hetvenes évekbeli wagon lassított, ahogy meglátta az útszélén a másik járművet. Ez az igazi oldsmobil élénk narancs- és citromsárga szívekben pompázott, amitól szinte derengett a lemenő nap fakó fényében. Bár a gép nem mai darabnak tűnt, egyértelműen jól karban volt tartva, mert olyan halkan és szépen haladt, ahogy pár modern járgány sem tudott volna.

Az anyósülés ablakán egy hatalmas afrójú fekete lány tolta ki magát derékig. Gyönyörű, húszas éveiben járó szépség, lila virágos felsőben, amiből pont elég gombot hagyott kigombolva, hogy a fiúk egy pillanatra elfelejtsék, miért is integettek nekik.

– Mi a helyzet, drágáim? Szükségetek lenne egy kis segítségre?

– Ja…  – dadogta meglepve Joe.

– No problemo, testvérem! – hoppant kis a sofőrülésről egy magasabb fickó. Tejfölszőke, széles állú, szinte model kinézetű alak, aki a legnagyobb önbizalommal megindult a kocsi felé. Lekapta a vörös kabátját és Steve kezébe nyomta. A fehér garbóján felhúzta az ujjakat és nekiállt megnézni a defektes kereket.

– A nevem Foxie  – mutatkozott be a fekete lány. – A szerelőtök ott lent Ace és ez itt Skipper.

A srácok benéztek és a wagon hátuljában nem is az üléseken, hanem azok mögött, párnákon egy férfi üldögélt élénkzöld ruhákban, lila lencsés napszemüvegben, derékig érő, hosszú barna hajjal, és lelogó bajusszal, ölében egy gitárral, amin unottan pengetett vézna kezei között.  Joék zavartan integettek, és Skipper bólintott nekik.

– Nem egy szószátyár az édesem, de ügyes a keze – mondta Foxie és a srácok pillantására pajkosan megnyalta az ajkát.

– Hát mégis problemo, fivérem! – csapta hátba Joet mocskos kézével Ace. – Nincs ilyen pótkerekem, de ezt skubizzátok! Beviszünk titeket a következő városba!

Joe és a többiek azonnal ellenkezni akartak, majd meghallották Foxie örömteli ujjongásait. A lányka kimászott a kocsiból és Dave nyakába ugrott. Az apró, talán százhatvan magas lányka úgy lógott Dave nyakában, mint egy édes kis gyerek. A képet csak az a nagyon, de nagyon mini szoknya törte meg, amit Steve és Joe bámultak. Közelebb állt egy derékmelegítőhöz.

– Hát, nem is tudom – mondta Joe, mire Ace, még mindig őt karolva, simán bevezette a kocsiba.

– Ez a beszéd!

Hátulról Skipper zenéje örömtelien csendült fel. Steve ment a táskákért, Dave meg utána, miután lehámozta magáról a lányt.

– Mit gondolsz? – kérdezte Steve.

– Hát nem kispályás csaj… – felelte Dave és megrázta a fejét. – Szerintem meg fognak ölni minket. Úgy érzem magamat, mintha egy Rob Zombie horror nyitásában lennénk. De olyan rohadt lelkesek, nem tudom hová tenni.

– Ja – nyögte Steve. – Lehet, hogy csak jó fejek és bennünk van már ideg.

– Valószínűleg. Felfestjük az ördögöt oda is, ahol nincs fal.

Dave és Steve kuncogtak ezen, közben Joet már beültette Ace maga mellé. Joe idegesen bámulta a társait, akik pakoltak. Rájött, hogy kicsit el kell engednie magát. Körbepillantott az autóban. A visszapillantón két szőrös dobókocka lifegett. Úgy érezte magát, mint egy kiállításon.

– Szépen van tartva –mondta elismerve.

– Nana? – kérdezte Ace és végigsimította a műszerfalat. – Sok törődést érdemel a kis édesem, de úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére. Érted, tesó?

Joe elismerően bólogatott. A társai beszálltak, szorosan ölelve a nagy táskáikat. Steve hátramászott Skipper mellé, aki rá se nézett, csak játszott tovább. Dave szorongatta a táskát, mikor Foxie négykézláb bemászott a mellette lévő ülésre és látványosan megfordult, a hátsóját szinte mindegyiküknek megmutatva, mire beült. Ameddig Joék bámulták a szépséget, társai meg se rezzentek. Steve és Dave Joera nézett, aki vállat vont és visszafordult.

Az autó megindult, de olyan finoman, hogy Joe alig érezte meg, hogy már mennek. Az utat lassan ködfátyol takarta be.

– Még jó, hogy rátok leltünk, tesó – mondta nevetve Ace, oldalba vágva Joet.

– Valóbban – Morogta Joe, a karját dörzsölgetve fájdalmasan.

Dave kényelmetlenül ficergett a ülésében, ahogy Foxie táncolt Skipper zenéjére. Ujjaival hívta táncolni a fiút, de az csak zavartan nézte őt. Ezt megunva keze játékosan megindult a férfi combján.

– Honnan jötettek, fiúk?

– Csak egy buliból – nyögte ki Dave és a két társa egy emberként idegesen felé fordult. – Vagyis buliba! Csak ki a városból, túrázunk egy kicsit.

– De izgalmas! A nagybátyámnak ilyenkor van az éves bankettje! Elvigyünk titeket oda? Ú, Ace!

Izgalmában Foxie kiugrott az üléséből és az előztte lévőre mászott, hogy Ace-el beszéljen. Dave és Steve megszeppenve nézték, hogy a felcsúszott szoknya milyen nagyon keveset hagyott a képzeletüknek. Joe pedig próbált arrébb menni valahogy, mert az apró lányka mellei az ő vállán pihentek meg.

– Menjünk a bankettre!

– Húgocskám, a testvéreink a másik irányba tartanak!

– Deee, Ace! – nyafogott éles hangon Foxie. Toporzékolásával a blúzából kicsit ki is esett az említett kebel, ami Joe vállát csapkodta.

Steve hátul ülve lassan patakot izzadt maga alá és várta, hogy az egyik társa mondjon valamit.

– Lazulj! – búgta egy mély, dohánymarta férfihang. A zöldes, bő ingujjból egy kéz nyúlt ki felé, egy füves cigivel. Steve átvette és nézte Skippert, aki a szemüvege mögül kacsintott rá egyet. Dave végre levette a szemeit a lányról, bár nem volt könnyű dolga, hogy Stevehez forduljon, aki egy füves cigivel ült zavarodottan. Pár pillanat alatt egy szó nélküli színdarabot adtak elő, aminek fő gondolatai, a „te mit csinálsz?”, „valakinek szólnia kéne”, „mi folyik itt?” voltak.

– Ha lehet, mára inkább már pihenőhelyet keresnénk, ha nem gond – mondta Dave megtörve Ace és Foxie alkudozását. – Hosszú napunk volt, majd holnap bulizunk. Biztos van valami jó hely a következő városban.

– Akad, ne félj testvérem! – szólt hátra Ace. – És mit dolgoztok, mikor nem az út szélén vártok segítségre?

– Diákok vagyunk – felelte Joe. – Most végzünk majd az jogi egyetemen, ha az ég is úgy akarja. És ti? Ez valami őszi szünet nektek?

A trió jót nevetett Joe kérdésén, Steve beszállt zavarában.

– Mi nem dolgozunk, csak megyünk, amerre visz minket a szél – mondta Skipper búgó hangján és újra játszani kezdett a gitárján.

– Á! – értette meg Joe. – Gazdag család, mi?

– Nem mondanám, de ki tudja mostanában – felelte Ace picit búslakodva. – Igazából detektívek vagyunk. Vagyis afféle amatőr bűnüldözők – Ace szavától a kocsiban megdermedt a levegő. Csak a gitárjáték törte meg a kényelmetlen csendet, ahogy a férfi meredten ült.

– Hamar rájöttünk, hogy felismerjük a tetteseket és tudjuk, hogyan kell őket elkapni. A gazdag népek, mint például Foxie nagybátyja, szépen tejelnek, ha a pénzüket visszakapják. Tudod, hogy van ez, nem, tesó? – Joe úgy érezte, ez a kérdés csak költői akart lenni, így hallgatott. – Például, ha három diák, akik haragudtak a kegyetlen főnökükre, egy évvel később beszöktek a jelmezbáljára, tudták, hol a széf, látták mi a kód és elhoztak mindent. Senki se keresné őket, hiszen mindenki jelmezben volt!

Joe, Steve és Dave csak hallgatták Acet, próbáltak pókerarcot vágni és nem egymásra nézni idegesen.

– Persze, ha ilyesmi történik, mi megpróbáljuk csapdába csalni őket – magyarázta tovább Ace. –  Például eltűnik a pótkerekük – Skipper megemelte a párnát maga alatt, ahol egy pótkerék feküdt. – Aztán szögeket rakunk az útra – ezzel Ace dobálni kezdte a szöget a kezében.

– Állítsd meg a kocsit! – üvöltötte Dave.

– Nyugi, tesó! Hát megyünk valami jó helyre, nem ezt akartátok?

Dave előkapott egy pisztolyt és a két társa rémülten ugrott egyet.

– Normális vagy? – kérdezte Joe aggódva.

– Vége a Manson család előadásnak! – üvöltötte Dave remegő kezekkel, de a másik három meg sem rezzent. – Állítsd meg ezt a vén szemetet, most!

A kocsi befékezett, úgy állt meg, hogy Steve és Joe az életéért kapaszkodott. Ace hátrahajolt, szúrós szemekkel bámulva Davere.

– Mit mondtál Nanára, testvérem?

Dave keze remegett, pontosan Ace szemei közé célzott , aki csak nézte, mint egy férfi, akinek a kedvesét sértették meg. Oldalra pillantva látta, hogy Foxie jobban fél Ace dühétől, mint a fegyvertől és a férfi értetlenül a két társára nézett. A feszültséget Ace újra előtörő széles mosolya törte meg.

– Nyugi, tesó! Foxie kivette a golyókat.

A fekete lány örömmel felmutatta a tárát és Dave, megnézve a fegyvert, idegesen eldobta. A három férfi idegesen kirobbant a kocsiból, Steve inkább a csomagtartót hátsó ajtón kiesett, de ő is kijutott. Be sem csukta az ajtókat, csak megindultak el az autótól. Egy lépcsősoron rohantak fel mikor az autó elhajtott a ködbe.

A trió levegőért kapkodva megállt a lépcsőn. Felülről egy hang szólalt meg:

– Jól vannak?

Joe bólogatott és a többiek követték a példáját. A lépcsőn aggódva sietett le hozzájuk két férfi.

– Valami őrült bandával találkoztunk – mondta Steve és a kezét emelte, hogy minden rendben van. – Valami Foxie, meg Ace és Skipper.

– Mi van a maga kezében?

Steve meglepve vette észre, hogy a füves cigit még mindig az ujjai között tartotta. Majd felfogta, hogy a két férfi rendőr és az épület, ami előtt állnak, a rendőrkapitányság.

– Mi van a táskákban? – kérdezte a két rendőr és fegyverért nyúlt. A fiúk nem tehettek semmit, így megmutatták az ellopott értékpapírokat, pénzt és ékszereket, amik szinte kiömlöttek a táskákból.

– Ezek a most jelentett lopott értéktárgyak a bíró úr házából! – mondta az egyik rendőr és már csattant is a bilincs a három srácon.

– Nem mi voltunk! A bíróúr unokahúga… – próbálta magyarázni Steve, de nem hagyták.

– Foxie meghalt a hetvenes években a barátaival, ez mindenki tudja, hülye hippi.

A ködből a wagon látszódott ki egy pillanatra, az ablakokból Ace, Foxie és Skipper nézték, ahogy a fiúkat beviszik.

– Mondtam, hogy jó helyre hozom őket, nem, testvéreim? – kérdezte Ace nevetve, majd a köddel együtt a kocsi is eltűnt az utcákról.

Szólj hozzá te is!