4. Voodoo

A Horror Hava 4 az el nem készült év. Ebben az évben a történet írása közben elvesztettem az édesanyámat, ami után képtelen voltam folytatni a történetet. Ebben az évben egy egységes történetet meséltem volna el a rejtélyes, valószínűleg teljesen megőrült Voodoo-ként emlegetett narrátorunkról. Össze-vissza beszélő furcsa alak, aki látva a szellemvilágot próbál segíteni. Az elképzelésem rá egy John Constantine-szerű alak volt, aki bár nem pap és nincs köze az egyházhoz, mégis küzd a pokolbéli lényekkel. Ezt az évet még mindig szeretném megírni, a kicsi álmom róla egy 31 fejezetes könyv, ami brutális Október mindennapját meséli el, ahogy Voodoo egy megveszekedett gyilkossági ügyben nyomoz.

2010. Szeptember 13.

Régi sebök

– Még sosem hallottam senkit se úgy beszélni, mint te – szólott az orvosja. Büszke, bajszos fajzat, kimért fehér embör ruháiban.

– Tán mer’ még sosem láttál valakit a torkán viselni az ördög pecsétjét. Nu eriggy, te és slepped zavarogtok itten.

Fanyar pofákkal kivonulnak a házbúl. Nöm örvendenek nékem, de ebben nincs újdonság. Népek erre hisznek Istenben, de az őseik misztikumában nöm. Mögfeledkeztek a hagyományainkról és idegen, betanult leckéket kántálnak. A loák, melyek védelmözik Orláensz utcáit míg az egyikük fő’ nöm dühödtik. Akkó’ kényszerbűl hívnak engem.

– Mocskos Voodoo! – köp a lábam elé az egyik ifjú. Nöm a régmúltat féli e nép, hanöm engem. Én vó’nék a „Voodoo”.

Végigkuslatom ezt a vityillót. Üres téglatákolmány, hogy biztos helyre zárják a mi fajtánkat. Az embör mocskának bűzébe belebújt valami más is. Bövonulok, mint király a birodamába.

Az agyamat elárasztja a mú’t. Taknyos kis senki vó’tam, mikó’ először éreztem ezt a bűzt. Ki tudja, mi üres tudatlanság hajtott egy helyi vudu pap szárnyai alá. Úgy ettem a tudást, mint éhező az édes almát. Konokságomban vele tartottam. Hittöm, hogy már ismerem a való világot. Hisz kevesen látják a szellemeket oly ifjan, mint én magam. Tehetség vó’tam, gondótam én. Örökké fizetem eme tévhitemet.

Ez a szag a düh szaga. Petro szag. Loák, akiket a világ fájdalma és mérge mögfertőzött. Látva a rohadó falakat s a mögbarnult vér foltokat, ebbűl van itten bőven nékik. Minden léptem után hallok egy üvöltést. Lüktető őrjöngést.

Csak mostan, tanult kobakkal veszök észre valamit, amit akkó’ kellett volna még gyerekként: a ház kiürült. Egy ilyen régi viskó általában telis-tele van őrző lelkekkel, ősökkel, akik féltve nézik leszármazottaikat. A Petro elzargatta őket, messzi járnak, vagy még rosszabb, elvesztek ,mikó’ a düh mögjelent.

Akkó’ elvakított a büszkeség. Szinte törtem előre, hogy lássam a lényt. A Petro üvöltött, egy apró  lánykába’ bújkát, az egyik cipelője lehullott, ahogy lebegett a föld felett. Nöm ’tom, mér’, de ez örökre az agyamba égett. Apró fehér ruhácskában, habzó szájjal, fehérré vált szemgolyókkal, visszafelé kántált. Ki hallotta, az holtra verte a möllötte állókat. A belem kifó’dult. Minden düh és tűz mögött éreztem a gyermeket sikongatni és sírni. Szegény nöm értette, micsudi történik véle.

Beérve a lakáshoz az ajtó remög. Hát ez osztán a szép fogadtatás! A nyakamhoz kapok. Fulladozok, próbálom rángatni az istenverte láncot, de az csak feszül.

Ne most, te átkot fajzat!

Végözz velem, mikó’ nincs jobb dolgom!

A lánc enyhül, a dögje játszik völöm. Remélem, élvezed a kilátást, te átkozott. A kilincs perzselően forró. Mikor sikerül kinyitnom az ajtót, egy üvöltés a korlátnak csap és majdnöm le is söpör az emeletrül. A szívem verdes, még én is érzem a Petro gyűlöletét, pedig nöm engöm szállt mög!

A legtöbb loa kedves, segítő lélek, mondhatni őrangyalok. A természetet képviselik, ha embörbe bújnak, akkó’ üzenni akarnak vagy segíteni. Egy kezemen mög tudnám számóni az összes Petrót, mit láttam.

A talpéta felszakadt, a víz forr magától, a fémedények vörösen izzanak, az ablakok repedeznek. Az ágyban egy fehér hálóköntösös anyuka fekszik, lányai, nővérei és a ház női lakói imádkoznak körülötte. Szavuk möghallgatásra kerülhetett, mert sértetlenül térdepelnek a tomboló viharban.

Ne nézz a szemébe!

Egy lecke, mi majdnöm az életömbe került má’ egysze’. Köhögcsélve érek be, a torkomat ismét feszegeti ez az átok. Élvezd ki a játékot, egy nap mögholok és nöm lesz kit kínoznod. Szakadt kis tatyómba nyúlok és ververeket festek a falakra.

Mikó’ az első Petróra pillantottam, a véröm mögfagyott. A mentorom festötte föl a ververeket. Ősi jelek, mik segítenek őrizni egy helyet. Hitte, hogy a Petro nöm gonosz, csak mögtévedt, segíteni akarta őket, mint mindönkit. Hogy csalódna, ha tudná, mennyire eltévödtem azóta az útjáró’. Ő rángatott ki a transzbó’. Pofán vágott és üvöltötte, hogy figyeljek. Elfeledett szavak és képek követék magukat, de a gyermek csak sírt. Egy pillanatra láttam a Petro árnyékában a gyermeket, ahogy a szemem sarkából odapillantottam. A mesterem szót, hogy ez nöm így mögy. Mindent rituálé szerint kő’ csinálni vagy az egész mit se ér.

De én okos vó’tam. Mögtörtem a kört és mögragadtam a kislány lelkit. Visszarántottam a testibe. Mai napig hallom a pap szavait. A szitkait. Pörsze semmi sem volt fogható a láncok zajához. A Petro elszabadult. Mielőtt a semmi visszavihette vóna, mögkapaszkodott abba, mi mögtörte a kört, ami elüldözhette vóna. Belém.

A pokol láncai tekeredtek a gigámra. Minden szó és hatalom kevésnek bizonyút. Egy hétig aludtam utána. A kislány túlélte, de én…

A mentorom évekig vitt minden hova és kereste a gyógyírt. A szíve összeszorult, mikó’ köhögtem, tudta, hogy minő sötétség próbál rajtam átmászni a világba. Idővel letagadtam néki. Már beteg vót és öreg. Nöm kívántam bűntudatot vinni a halálába, de ő tudta jól.

Há’ hogy legyen elfogadott pap az, ki maga is hordja a sötétség béklyoját magán? Ki bízna szavamban? Senki se tette, de az ismeretem túl értékessé vá’t.  Idővel alakultam ezzé, a „Voodoo-vá”. Az igaz sötét mágus, kit akkó’ hívol, ha nincs már más lehetőséged.

Mögtanultam nöm hallani a mögszálltakat. Hablaty hamisságokat köpnek föl, kár rájuk időt pazarolni. Mégis nöm én figyelek az asszonyra, hanöm az átkos. Érzöm, ahogy a lánc a nyakamon feszülve próbál közelebb jutni. Há’ mi lehet ily fontos nököd, te dög?

Möglesem má’ ezt Petrot, ami ennyire érdekes az enyimnek…

Nöm a Petro izgatja őtet…

Az loáját nekije!

Az asszony körül egy tomboló kígyó üvölt és fúj mindenre. Próbálja támadni az imádkozókat, de csak nöm sikerál nekije. A tekinteteink ütköznek. A láncába kapaszkodó átok és én szembenézünk a kígyóval és az áldozatával. Az embör idővel elfeledi a neveket s arcokat. A sikoltások egybefolynak, a könyörgések egyformává vá’nak. De az embör nöm feledi az elsőt.

– Te! – sikoltja az asszony és a szemébül patakokban ered mög a véres könny. Mikó’ egy Petro súgja a dühét a füledbe, könnyű feladni, mögfeledkezni mindenrül. A legegyszerűbb, ha kapaszkodol a reménybe, de mi reményed lehet, ha az, ki mögmenthet, az miattad átkozott. A bűnök tudata mardossa az asszonyt, aki tán mostmá’ lélekszakadtabb, mint a kígyó, ami beléje szállott. A nő üvöltésétől a viskó möginog. Az üveg robban és a fa kicsavarodik.

– Vigyétek mösszire a porontyokat! – parancsolom a zavart asszonyoknak. – Mostan! – Kék nekik az üvöltésem, hogy szedjék a virgácsaikat.  A nő, akit egysze’ má’ mögmentettem, mikó’ még mindketten aprók vó’tunk, mostan kezd csonttá sorvadni. Bűntudat tesz ilyet az embörrel. A lepedő, amire fektették, kigyulladt alatta, a könyvek a polcokon felrobbantak és a lapok millió cafatban hullanak alája. Nincs idő a vevereket befejezni. Drasztikus lépésre lészen szükség. Feléje fordulok:

– Nu, mi lesz? Hagyod, hogy holmi sehonnai kígyó elvegye tőled? Hiszen ő a tiéd vót! Vedd má’ vissza a jogos tulajdonod, te haszontalan átok!

A testemet elvesztem. Az izmaim lüktetnek és a vérem fordítva jár az ereimben. Végre mögadtam néki, mire úgy vágyott. Uralmat kapott s még jobbat, a régi áldozatát is. A tehetetlen porhüvelyeink tehetetlenül kínlódnak egymással szemben, miközben ez a két átok széjjel szaggatja egymást. Még elmondnai se tudom a kínt, mit érzek, el se meröm képzelni, mitet él át a kígyós.

Az átkomra tekerik a kígyó, a csontjaim ropognak a szorításától. Az átkom oposszumként karmolja a dögöt és az asszonyon nyílnak fel a sebek. A méregfogak belemarnak az átokba és érezem, ahogy a lapockám mögreped. A testem mögtelik a pokol mérgével. Üvölteni próbálok a kíntól, de csak kátrányt öklendezek föl. Az átkom a kígyó nyakát ragadja mög és bölé harap. A nő sikoltásától a teljes kerületben elmögy az áram. Az átok nöm végzett. Marása után a sebbe markol és leszakítja a kígyó fejét.

A Petro halálkor hatalmagosat robbant, egy méterrel alrább tó’ta a vityillót, mint vó’t.

A szobábó’ nöm maradt sömmi. Por és hamu, mi alatt én és az asszonka fekszünk. Mindketten levegőért kapkodva. Ő mán nöm tud mocorogni, fájdalom és sokk bénítja le eltört testét. Ezző’ nöm is lenne gond, ha az átkom nöm kúszna felé, mint a kiéhezett hiéna a döghús felé. Csak a rettegő, elkerödött szemek árulkodnak róla, hogy ő felismerte az átkot s féli mi jő ez után.

Az átok már rája vetné magát, mikó’ visszaesik a hátsójára. Értetlenül körbepillant. A szoba másik sarkában ülve integetek neki, másik kezemmel visszahúzom a nyakamra szorul láncáná’ fogva. A karmai felhasítják a padlót, ahogy teperne a régi szállása felé.

– Csak nöm mögfölödköztél rólam, jó barátocskám? – rángatózik és szökni próbál, de én csak mosolygok. – Sokat kivett belőled a kígyóevés? Há’ itt a nagy kérdés, leszaggathatod végre rólam a láncod, de akkó’ mög kell küzdened értem velöm. Lehöt, hogy van még bennöd elég erő, de lehet, hogy nincs má’. Mögkockáztatod?

Mikó’ elhagyom a házat, az aggódók többsége berohan mögnézni, mit is műveltem. A doktor aggódva lép hozzám.

– Mi történt odabent?

– Csak felszakítottam az régi seböt – mondom és mögyek is tovább.

– Szörnyen fest. Szüksége van orvosi ellátásra?

– Áh! – legyintek. – Pár hétig köhögni fogok, aztá’ mögunja az átok.

Szólj hozzá te is!