3. Október Cirkusz

Az Október Cirkusz az első tematikus éve volt. Imádom a sötét cirkusz dizájnt. Kifordítani a szórakozás világképét egy félelmetes dologgá. Az Október Cirkusz az egyik kedvenc évem, mint élmény és téma. Oka van annak, hogy Charos kinőtte magát az Október Cirkusz rejtélyes porondmesteréből egy visszatérő alakká az írásaimban. Nagyon örülök, hogy visszatérhettem a cirkuszba és elvihetlek titeket is.

11. Rajtam kívül

Gyertek, gyertek!

A bohócok kacagva, hangosan, ritmus nélkül csapkodják a cintányérokat, hosszú gólyalábú mutatványosok lépnek át felettetek, ördögjelemzes atléták fújnak rátok lángokat, gumiemberek kúsznak elő a legkisebb dobozokból, majomemberek másznak fel és le az oszlopokról, szakállas nők mély hangon üvöltöznek, apró emberi alakok és végtag nélküli torzók csúsznak a lábaitok alatt, ketrecek mélyéről dühös fenevadak hangjai. Sártól mocskos, sok év használatától szétfoszlott, vörös és fehér sátrak sorakoznak mindenhol. Gyertek, gyertek! Csak erre, csak erre! Üdvözöllek titeket az Október Cirkuszban!

Fáradjatok beljebb! Ne aggódjatok, a belépés ingyenes! A távozással akadnak gondok, de azt majd magatok is meglátjátok! A nevem Charos, üdvözöllek titeket a Cirkuszomban! Foglaljatok helyet! Hadd adjam át a szót…

Richárd unottan bámulta a tömeget. A terítős kis asztala előtt az emberek sokasága fordult meg. Néha páran ránéztek, megeshet, hogy egy-két ember az asztalon sorakozó könyvek borítóját is megvizslatta. Mikor valaki felemelte a könyvét, hogy belenézzen, a legszívesebben elhajtotta volna. Richárd a legkevésbé sem volt emberbarát. Fiatalsága ellenére, három könyvvel a háta mögött is gyűlölte a felolvasó esteket, a dedikálásokat és ha az utcán megállította valaki, már fogatta a szemét.

A felesége egy üveg vízzel érkezett vissza hozzá.

– Gondolom, nála nagy a sor – morogta a férfi, a vizét a szájához emelve.

– Nem nevezném nagynak, de akadnak – próbálta a nő azonnal lezárni a témát .

Egy bizonytalan lányka lépett az asztalhoz, szamárfüles könyvét nyújtotta át és próbált nem Richárd szemébe nézni.

– Szia! – köszöntötte széles mosollyal a feleség. A lány próbált valamit dörmögni zavarában, mire Richard elvette az ölelt könyvét és már írt bele.

– Mi a neved, kedves? – kérdezte a feleség és a lány nyögött valamit, a férje beírta azt, de hogy jót írt-e vagy sem, azt már sose tudták meg, mert a lányka dedikálás után felkapta a könyvét és eltűnt a tömegben, amilyen gyorsan csak tudott. A nő karba tett kézzel enyhén fújtatva nézte Richárdot, aki csak unottan hátra dőlt. Majdnem öt perc telt el, mire a férfi sóhajtva és oda sem nézve visszaszólt:

– Nem mintha a lány képes lett volna megszólalni – a felesége csak hallgatott és sütötte tovább a bűntudatkeltő tekintetével. – Jó, majd a következő némával kedves leszek. Az előadásom után.

Richárdnak még volt egy bő félórája az előadásáig, ami egy nem messze lévő teremben került megrendezésre, mégis, drámain felállt és megindult arra. Vissza akart fordulni, valami frappánsat mondani a rajongó tömegéről, ami biztosan akkor jön. ameddig ő nincs ott, de tudta, milyen tekintet van az asztal mögött és nem kívánt vele szembenézni.

Nem akart udvariatlan lenni, az igazság az, hogy népszerű akart lenni, de anélkül, hogy beszélnie kéne bárkivel. Ezért is élvezte az előadásokat. Beszélhetett az írástechnikákról és a nagymesterekről, az emberek meghallgatták, elismerték a tudását, majd békén hagyták. Ez bizonyult Richárd örök dilemmájának. Ott állva és beszélve nézte az unott arcokat, a beszélgető társaságokat a sorok között. A kellemetlen kijózanodás, ahogy ráeszmélt, hogy senki sem miatta van ott, csak egyszerűbb volt számukra helyben megvárni a következő előadásokat. Richárd fejében egy jól felépített előadás szerepelt, pár egyszerűbb írástechnikai trükkről, amiket átvezetett volna a saját könyveire, de a második ilyennél szinte látta a közönséget egyszerre forgatni a szemüket. Hiába imádottelőadásokat tartani ez bizonytalanság elvette az erejét és a végén inkább kihagyta a saját elemeit az előadásából.

Az előadás végeztével, a teremből kiérve megfáradtan az asztala felé vette az irányt. Látta, ahogy felesége mesél a könyveiről valakinek, aki savanykás arccal visszateszi azt az asztalra. Több sem kellett Richárdnak és az egyik ajtón kirobbanva a dohányzó rész felé vette az irányt.

Az ott állókból ketten-hárman az írótársai közé tartoztak. Nem mondhatni, hogy Richárd kedvelte őket, de kellően más témában írtak ahhoz, hogy ne zavarják őt.

Íróként az egyik legnehezebb dolog az irigység volt számára. Feldolgozni, hogy valaki képes sikeresebb lenni nála. A tény, hogy egy ember sokkal kevesebb tapasztalattal vagy tehetséggel tízszer, ha nem százszor több olvasót csalogat magához. Sokaknál ezt betudta annak, hogy ezek a személyek aktívak online, mindennap ezer képet raknak ki és mindenkivel beszélgetnek. Richárd csak írni akart, mert ahhoz értett igazán. Ez az egész „jópofizás” neki kínszenvedésnek bizonyult.

Társai mellett állva köszönt és rágyújtott. Jó ideig csak fél füllel hallgatta a beszélgetéseiket. Próbálták őt bevonni, de csak mosolygott vagy a fejét rázta, néha nem is figyelve a sok zagyvaságra, amiket mondtak. Szép lassan a téma erre a könyvfesztiválra tért ki. A többi íróra, a tömegekre, akiket vonzanak.  Richárd minden megjegyzés után picit megenyhült. Egy idő után ő is beszállt a sárdobálásba. De itt akadt meg igazán a dolog, mert amíg a többiek kinevették a ruháikat, a modorukat, az állandó kiadócseréket, a híres-hírhedt magatartásukat a szerkesztőkkel, addig Richárdot a könyveik minősége zaklatta fel. Méregként marta a nem jelenlévőket tehetségtelenségükért. Ez addig fajult, hogy a társai egyesével távoztak mellőle kellemetlen csendben.

Richárd még az utolsó embernél sem fogta fel, hogy ő rontotta el a partit. Csak fordult az távozóval és még mindig áradt belőle a megvetés mások iránt, mikor meglátta a feleségét. A nő csalódottságában felfedezte a sajátját is. Felfogta, hogy miért hagyták magára. Nem kért elnézést és nem magyarázkodott. Nem volt rá oka, mert igaza volt. Csak némán elnyomta a félig elszívott cigarettát, amiről megígérte, hogy soha nem fogja még egyszer a kezébe venni.

A nő dühösen elment mellette. Richárd nem ment utána, csak beült az asztalhoz és karba tett kézzel nézte a sok tudatlant, akik még azzal sem tisztelik meg, hogy megjátsszák az érdeklődést a munkái iránt.

Egy óra telt el és a csendes lányka ismét megjelent az asztalnál. Bizonytalanul markolászta a most már dedikált könyvét.

– Még nem esett szét? – nyögte oda Richárd megvetően, de a lány csak nemlegesen rázta a fejét. – Vett valami mást is legalább?

– Csak a dedikálni jöttem és az előadására – súgta olyan halkan a kislány, hogy Richárd már az asztalra feküdt, hogy hallja őt.

– Milyen jó is volt az, nem? – Richárd hangja úszott a megvetésben.

– Reméltem, hogy jobban kitér majd a második könyvére, mert ott ugyanezeket a módszereket használta.

A lány hangja minden szóval határozottabb lett és Richárd figyelme egyre inkább felé fókuszált.

– Nem tűnt úgy, hogy sokakat érdekelt volna ez.

– Engem érdekelt, ennyi szörnyű tehetségtelenség mellett jó volt hallani valakitől, aki ért az íráshoz.

Richárd akaratlanul felnevetett. Az egész nap, ha nem az egész heti készülődésének feszültsége robbant ki belőle. A beszélgetés így is zajlott tovább. Néha Richárd dedikált pár rajongónak, de figyelme végig a kislányon maradt. Idővel beültette maga mellé. Végig beszéltek a napot, még akkor is, amikor a kiadó beszedte a példányokat előlük. A rendezvény után megindultak az utcán és még mindig csak beszéltek. Richárd végre szidhatta írótársai tehetségtelenségét és a lány mindenben egyetértett vele. A lány mindent tudott róla, mindent olvasott tőle és mindent imádott. Egy kávézóba mentek, onnan tovább utcán, csak úgy a semmibe, valahogy a lánynál kötöttek ki, majd az ágyában.

Mikor Richárd felébredt, a lány a ruháját adta rá. Óvatosan kisminkelte az arcát. Richárd nem értette, mi történik. Én magam felé fordítottam és ráraktam a kalapot. Zavartan és félve bámult engem.

Richárd mindig is magával törődött és csak a saját története érdekelte. Ezért elmondtam neki, hogy itt a cirkuszomban ő csakis másokról fog mesélni, másokat bemutatni, sosem lesz több, mint egy porondmester.

Üvöltött és a könyörgött, mikor a közönségem elé löktem, de idővel, mint oly sokan, ő is feladta és elfogadta a sorsát. Talán, ha Richárdot érdekelte volna bárki más, most jobban élvezné a szerepét. És a kedves közönségem? Ki lenne közületek szívesen a következő porondmesterem? Ehh… ehehe…

Heh…

Hehehehehehe!

Szólj hozzá te is!