2. Horror Hava 2

Második évben a saját épp elmém védelmében pár rövidebb hosszabb novellámat használtam fel. Az én személyes kedvencem volt a Holtváros, de most, hogy visszatértem a témához egy hasonlóan számomra kimondottan élvezetes írást osztok meg veletek. Talán a kedvencemet az ez évi felhozatalból, ha lehet ilyet mondani.

Patkányember

Hideg zápor verte a várost. Sehol egy kis napfény, vagy viharos villámok és mennyek dörgése, csak monoton kopogás, ahogy a víz nagy erővel becsapódott a hideg beton, tégla és a fém építményekbe. Az esőfüggönyben alig lehetett ellátni a következő lámpákig. A neon feliratok zizegve kapcsoltak ki és be, de csak elmosódott foltoknak tűntek a távolban. Az autók lámpafénye adta a legtöbb világosságot. A kocsik hangja átalakult, inkább hasonlítottak a víz felszínére ugró cápákéra, mintsem ember alkotta gépekére, ahogy felverték az amúgy is a járda szintjéig álló vizet.

A tüdőm megtelt füsttel, a nikotin egy pillanatra megnyugtatta az idegeimet, ahogy a szétmarcangolt testet bámultam. A csontja néhol kilátszódott a kapart és harapott sebek alatt. Az eső hevesen verte le róla a húst és inakat, a vére egy beteges tócsában keveredett a sikátor szemétével. Szerencsétlen nő csak haza akart menni, még szorongatta a kínait, amit vacsorának szánt. Miért nem azt ette meg a szörnyeteg? Miért az emberhús kellett neki?

A helyszínelők próbálták biztosítani a helyet, de sok esélyük volt a természettel szemben. Persze nem sok kérdés maradt itt. A Patkányember újra lecsapott, nem mintha valaki más próbálna egy gyilkosságot álcázni ezzel. Még a legbrutálisabb sorozatgyilkosok között sem akadt sok, akik csak úgy, élve ettek meg magányos nőket a város utcáin. Az igazi problémát a nyomok jelentették. Amúgy sem tudtuk, honnan jött elő és hová tűnt el, még a természet is fedezte.

A tűzlépcső alatt bujkáltam, hogy védjem a cigarettámat. Menekültem az eső elől, három napja csak tüsszögtem és három hete álltam a viharban.

– Szeg? – szólított meg a doki. – Jól vagy?

– Ez hatmilliós kérdés – búgtam és szívtam még egy slukkot. – Ki volt ő?

– Adrianna Smith. Huszonhat, a belépőkártyája szerint a közeli könyvelőirodában dolgozott.

– Gondolom, az esti műszakban ragadt. Nem ér ennyit egy munka.

– Az övé vagy a tiéd?

Nem válaszoltam. A kezem megint remegett, próbáltam táncoltatni az ujjaimat, hogy kirázzam belőle az egészet. Nem tudtam levenni a tetemről a szememet. Minden apróság fájt rajta. Ki volt festve a körme. Gondolj bele, hogy az utolsó napodon erre pazaroltad az idődet.

Köhögés fogott el – vajon végre sikerült halálba füstölni magamat vagy csak az esőben állás hozta meg a gyümölcsét? A tehetetlenség az őrületbe kergetett. Az áldozatok holtestei kezdtek összemosódni és nem csak az eső miatt. Nehezemre esett szétválasztani az arcokat, vagy azt, ami maradt belőlük. Végre sikerült legyűrnöm a köhögést, kiköptem valamit, ami begyűlt a torkomba.

– Pihenned kéne – szólt rám a doki.

– Nem, ameddig ez szabadon mászkál.

Doki tudta, miért mondom ezt, ő sem tudott megállni. Bólintott és becsomagolták a lányt. Ez maradt belőle, egy zsák kínai tészta és egy fekete zsáknyi döghús. Lassan távozott mindenki. A kocsik villogva, egyesével elvonultak a sikátorból. A kíváncsi lakók fejei eltűntek az ablakokból és a lámpákat leoltották. Hol voltak ezek a kíváncsi népek, mikor ez a szerencsétlen az életéért sikoltozott? A kevés fény is elveszett a záporban. Az ablakok becsukódtak és csak a kopogás maradt velem. A sikátorokat elválasztó rácsot próbáltam vizsgálni.

Abban reménykedtem, hogy észreveszek valamit, amit harminc másik rendőr nem szúrt ki. Ezért lettem nyomozó, nem? Még a szemetet is elhordtuk. Az egész kapitányság ázott kajamaradék bűzében fog úszni hónapokig. Mindezt azért, hogy találjunk valamit, bármit erről a lényről.

„A Patkányember” – bízd az újságokra, hogy szép nevet adjanak egy gyilkosnak. Az a kevés leírás, amit kaptunk, szőrös alaknak nevezte, aki a sikátorokban és a szemetesekben várta az áldozatát. Mindig nőket, néha kislányokat. Az első pár, kiskorú áldozatnál az agyam megpróbálta racionalizálni az egészet. Talán fél? Talán közel kerültünk hozzá. Könnyebb áldozat kellett neki, gyengébb. Talán… nem hiába haltak meg azok a gyerekek.

Ha valaki férfival van, a támadáskor azt csak megtépi, az egyiket a téglafalhoz vágta. Fejjel ütközött neki, agyrázkódás közben fetrengve hallgatta végig a párja sikolyait. Hab a tortán az ütés miatt megvakult az egyik szemére.

Tehetetlenség. Ez a legnehezebb része. Amúgy is tehetetlenek vagyunk a halállal szemben, akár az esővel. Felvehetsz egy esőkabátot, de így is el fogsz ázni.

– Szeg, én indulok. Elvigyelek a kocsidhoz?

Fel se fogtam, hogy a doki még ott állt. Velem maradt, mert mindig próbált vigyázni rám. A kezemet végighúztam a rácson, ahogy a hideg fémen felgyűltek a vízcseppek, úgy söpörtem le őket.

– Brigid! – üvöltött rám a doki. – Jól leszel?

– Megvagyok. Mindjárt megyek én is.

A valódi nevem hallattán teljesen kiestem a transzból, ahova a saját depresszióm vitt. Ritkán szólít bárki is Brigidnek. Apám szerint szép név, ezért választotta nekem. Persze azért is, mert odavolt az ír származásunkért. Sosem értettem, ki a fenét érdekel, honnan jött ide az ükapám, amikor már négy nemzedék óta Amerikában élünk. Ha ennyire fontos volt számára az eredetünk, költözzön vissza. Így ez csak egy olcsó kifogás, hogy érdekesebbnek tűnjön.

– Órák óta állsz az esőben. Semmit sem fogsz itt találni. Éjjel van és hideg. Hazaviszlek.

Sokkolt a tény, hogy a doki még mindig rám várt. Kitartott mellettem minden önfejűségemmel szemben. Belül tudtam, hogy igaza volt. Mégis, minden szava után egy fakó pillanatig tudtam csak rá figyelni, utána újra elvesztem a gondolataim spiráljában.

Éreztem a kezét a vállamon, ebben a fagyos időben az első meleg dolgot, amit éreztem hetek óta. Szereznem kellene egy macskát, amit ölelgetek, mikor hazaérek. Azzal teljes lenne a szomorú, egyedül elő vénlány szettem. Hagytam, hogy kivezessen a sötét sikátorból, a lámpafény felé. Nem tudtam elengedni a gondolatot, hogy a lábunk alatt, a vízben még mindig kavarog a lány vére. Csak a lábam elé néztem, a kevéske fényben figyeltem, mi gyűlt össze a vízben. Talán mondott valamit a doki, de alig hallottam bármit ebben a záporban. Utólag rájöttem, mit akart elmondani. Azt feltételezte, hogy a lényt megzavarták az evésben, mert sokkal kevesebbet fogyasztott az áldozatból, mint szokott. Ha tényleg egy állat és nem ember volt, akkor talán megrémisztette a kocsik fénye és zaja. Az esőben még engem is nyugtalanná tettek a semmiből érkező zajok és villanások, amik olyan gyorsan tűntek el, ahogy előkerültek.

Csak akkor pillantottam fel, amikor a doki meglepődve levegőért kapott. Az esőben az autóút közepén ott állt ő. Hajlott háttal, szinte négykézláb. Vérvörös szemgolyói csillogtak az esőtől színtelenné vált világban. Sose felejtem el azokat a szemeket. Abban a pillanatban fogtam fel, hogy nem egy emberrel van dolgom. Bármi is a Patkányember, közelebb állt a patkányhoz, mint az emberhez. Ugyanaz az üres, érzéketlen, intelligenciától mentes tekintet fogadott minket, mint a láncra vert kutyánál.

Mindketten a fegyverünkért nyúltunk. Hála az égnek, hogy kikönyörögtem a dokiból, hogy szerezzen engedélyt és hordjon fegyvert. Akkoriban a hatósági kórboncnokoknak nem volt még kötelező, de én túlságosan aggódtam érte. Vagy csak élveztem, hogy elvihetem lőni és gyakorolni, ő meg utána a kávézásokat.

Nem emlékszem az általános iskolámra. Pár arcra maximum, de fel se ismerném őket már ha az utcán köszönnének. Sosem maradt meg bennem egy tanár szava sem, a játékokat elfelejtettem, a nevekből egy sem maradt meg, de minden lélegzetvételemre emlékszem, ahogy a Patkányember megjelent.

Mai napig látom a szemem előtt, ahogy a mellkasa és a hasa váltva megemelkedett. Tudom, csak egy pillanatig állt nyugton, de örökkévalóságnak tűnt számomra. Naiv szemmel véznának és gyengének tűnt volna ez az emberszerű állat, de a szőr alatt kemény, szálkás izmok feszültek. Valamikor emberi ruhákat hordott, amik félig lefoszlottak róla, maradékuk belerohadt a teste egészét befedő szőrbe. A szájában ezer darabra tört sárgás-fekete fogak maradványai sorakoztak, közöttük emberi cafatok és néha még szövetdarabok is.

A lény nekünk rontott, elsőre négykézláb lökte el magát, majd a lábaira érkezve futott felénk. Az esőben rémálomnak bizonyult elővenni a fegyvereket. Utólag bizonyították, hogy a doki lőtt egyet. Én nem hallottam semmit, pedig mellettem állt. Nem láttam a toroktüzet, pedig a támadás minden pillanatára emlékszem. A Patkányember rá ugrott először. Mindegy, mekkora vagy, ha a teljes súlyoddal valakinek a mellkasára veted magad, az hanyatt esik.

Nem tudom, hogy miért nem lőttem előtte, biztos célpontot akartam talán, ami az esőben egy ritka buta gondolatnak tűnik így utólag. Láttam a dokin kuporogni, vadul szaggatta a karmaival. Repedezett, kutyaszerű körmei eltűntek az ujjai végében. Minden porcikája embertelenek tűnt. Szeretném azt mondani, hogy ez segített, hogy ettől jobban el tudtam különíteni és egy szörnyet könnyebben öltem volna meg. Mégis újra és újra lejátszódik a fejemben az az este, és csak azon gondolkozom, hogy miért voltam ilyen lassú. Minden bizonytalan mozdulat egy újabb tépés, egy újabb sikoly.

Tudtam, hogy nem fogom tudni lelőni az esőben anélkül, hogy megsebezzem a dokit, szóval belerúgtam. Az oldalába pontosabban, annyira eltaláltam, hogy leborult a dokiról. A földön ült, meredten bámult engem. Nem tudta elfogadni, hogy én megtámadtam. A pisztolyomat ráemeltem és próbáltam kizárni a kettőnk között heverő legjobb barátnőm nyögéseit. A fogaimat csikorgatva a lény szeme közé céloztam. Ő csak bámult engem meglepődve, mintha nem szabadott volna megtámadnom. Mintha hagynom kellett volna, hogy szabadon gyilkoljon.

A Patkányember inkább elrohant. Egyet tudtam lőni utána, de hallottam a betonon gellert kapni a golyót. Letérdeltem a doki mellé. Bár szerinte nem voltak komoly sebei, úgy nézett ki, mint egy szétmarcangolt tetem. Vér mindenhol. Nem tudtam úgy megérinteni, hogy ne egy tépett sebbe nyúljak véletlenül.

– Menj utána! – parancsolta és egy pillanatra fel is álltam, de aztán visszaugrottam hozzá. Próbáltam megfogni a kezét. Ő el akarta húzni. Ez volt a legjobb esélyünk a lény ellen és én éppen elcsesztem. Nem érdekeltek a kifogásai. Felkaptam, amennyire tudtam és a kocsijába ültettem. Az ölébe dobtam a rádiót.

– Hívj erősítést! Zárd be az ajtót!

Ennyi jutott eszembe parancsnak majd megindultam a lény után. Akkor azt hittem, hogy könnyebb lesz, ha nem egy szerettemet fenyegetik, már nem leszek olyan veszélyes. Nem kell visszafognom magamat. Mekkora hülyeség volt a részemről. Úgy törtem át az esőfüggönyön, mint az oroszlán az üvegfalon. A tüdőm lángolt, forró párát fújtattam, akár egy bika. Olyan hevesen rohantam, hogy majdnem kitörtem a nyakamat, mikor megtaláltam a fedetlen csatornát.

Feltételeztük, hogy így közlekedik, de a városi csatornákat átjárni egy rémálom, és vagy a rendőrök adták fel hamar odalent vagy ő ismerte a járatokat sokkal jobban. Már félúton másztam lefelé, amikor megütött a bűz. Olyan erős volt, hogy inkább hasonlított egy pajzsra, ami nem engedett tovább. Szédültem tőle és a vizes létrafokok miatt kétszer is majdnem a halálomba zuhantam.

Emlékszem a szívverésemre. BUMM-bumm. Újra és újra. BUMM-bumm. Éreztem, ahogy a bordámat veri a szívem. BUMM-bumm. Hányni akartam, de annyira vert a ketyegőm, hogy csak forró levegőt tudtam zihálni. Leérve hetek óta először fogadott csend. A csatornában az öreg csövek nyikorogtak, a szennyvíz csobogott, de az eső nem hallatszott. Nem is tudtam, hogy mennyire hiányoltam ezt a csendet. A mocsok és bűz közepén a legjobb barátom vérével borítva, egy szörnyre vadászva, hosszú ideje először nyugalomra leltem.

Hallottam a lényt lihegni, levegőért kapkodni. Utána eredtem, a zseblámpámmal próbáltam kikerülni lényegében mindent, ami odalent volt. Mosolyt csalt az arcomra, ahogy zihált a szörnyeteg, csak arra tudtam gondolni, hogy fél és fáradt. Minél beljebb mentem a csövek útvesztőjébe, annál kevésbé hallottam őt, pedig tudtam, hogy ott volt.

Az öklendezés egyik szünetében szinte kacagást véltem felfedezni a légzés üteme helyett. Körbe pillantottam, de már túl későn emeltem fel a lámpát. A Patkányember felettem kapaszkodott a csövekbe és rám vetette magát. A karma mélyen a vállamba fúródott, a nyakamra célzott, de ennél ügyesebb vagyok. Kettőt lőttem, nem találtam el, pedig testközelből céloztam rá. Lelöktem magamról, bele a szennyvízbe. A csatorna szélére estem, remegve markoltam a pisztolyomat és bámultam a sötétbe. A zseblámpám méterekkel arrébb hevert, egy falat világított be.

Nehézkesen fordultam arra és elkezdtem kúszni felé. Talán két lépést tehettem, mielőtt a vízből kiugrott a teremtmény és lerántott magával. A karmai a combomba és a hátsómba mélyedtek. Két balhorgot kapott közben. A másodiknál éreztem valamit roppanni. Még ebben a pokolban is én vagyok a Szeg. Újabb ütésemnél a kézfejembe mart. A fájdalomtól elengedtem magamat annyira, hogy a szennyvízbe húzhasson. Az adrenalin segített, hogy kizárjam a gondolataimat. A tényt, hogy egy tízmillió fős város mocskába próbáltak éppen belefojtani.

Fulladoztam. Minden mozdulattal vesztettem a levegőből. Éreztem, hogy az agyam kikapcsol.

A Szeg nevet fiatalon kaptam. Beépültem egy illegális harcokkal foglalkozó női bűnbandába. Nagyrészt emberkereskedelemmel foglalkoztak. A szépek mentek külföldre milliomosok játékszerének, a rondák a ketrecbe bunyózni. Nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom, sosem voltam szép kislány. Nem is zavart a dolog. A ketrec természetesebbnek tűnt nekem, mint az ágy. Talán ezért törtem el a férjem orrát is. Az ex-férjemét, technikailag. Összevert, belőtt lányok között aludtam. Afféle nevelőnőnek vettek fel. Egy évig vertem össze embereket pusztakézzel. Szeg, mert kemény voltam. Feljegyeztem mindent, amit tettek és mikor lecsaptunk rájuk, tíz perccel későbbre hívtam az erősítést, mint kellett volna. Tíz percig a főnök és én egy irodában voltunk. A jelentés szerint önvédelem volt. Én nem így neveztem volna. Igazságnak. Túlélte, amit hagytam belőle. Túlélés. Azt is túléltem.

A vérveszteség és oxigén hiány valamiért abba a pillanatba vitt. Ahogy azt túléltem. A gondolat villámként ráz fel az eszméletlenségből. Szenvedő lányok elkeseredett tekintetei fűtik a dühömet.

Megveszett vadként fejeltem le a Patkányembert. Újra és újra, ahogy a szívem veri a mellkasomat. BUMM-bumm. Az egyiknél végre elengedtek a fogai. Felmentem levegőért, kapaszkodtam a semmiben, amennyire csak tudtam, hogy végre kimásszak a mocsokból. Felérve csak remegtem, mint egy újszülött és szennyet öklendeztem fel. Túléltem, gondoltam naivan.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire láttam a Patkányembert kimászni a vízből. A fegyveremért kaptam, de valahol elhagytam a dulakodásban. A lény nem akart harcolni, csak túlélni, menekült az egyik kisebb csatornába. Ez lehetett a különbség kettőnk között. Én harcolni akartam. A szívem vert, mint egy légkalapács. BUMM-bumm. Éreztem az ereimet lüktetni mindenhol magamon, mintha ki akarnának szakadni belőlem. Egy állat ebben a helyzetben visszavonulót fújt volna, ahogy ő is tette, de én egy bosszúszomjas ember voltam. Nehézkesen megindultam utána. Bele a legjobb esetben csak sárral mocskos csőbe.

Örökkévalóságnak tűnő ideig kúsztam utána. Egyre kevésbé kaptam levegőt és a szívem már olyan hevesen dobogott, hogy a bal karom ösztönösen rángott a ritmusával. BUMM-bumm. A cső falairól dolgok folytak le gusztustalan, cuppanó hangokkal. A testemet betakarta a szenny. Éreztem, ahogy a sebeim elfertőződnek, a felgyorsult vérnyomásom teríti szét a mocskos mérget a testemben. Nem volt kérdés számomra, hogy haldokoltam. Tudtam, hogy ez a vég és csak annyit akartam, hogy magammal vigyem ezt a lényt.

A vicces az, hogy vaksötétben mentem, a szívemtől szinte semmit se hallottam, a bűztől nem éreztem szagokat. A csőből kiesve, a lény pár lépésre tőlem egy maroknyi szemétben kuporodott össze. Fakón láttam, talán valahonnan szűrődött be fény, de nagyon kevés, ami csak a vízen táncolt végig. Az autók dudálása elfojtva hallatszott felettünk, és ahogy a tonnás járművek elmentek, szinte éreztem a súlyukat a vállamon.

Afféle fészket épített ide magának a saját és az áldozatok tárgyaiból és néha maradványaikból. Fújtatott felém, ahogy meglátott az odújában. A sötétségben csak az ő vörös szemei csillogtak, akár egy bagolyé az erdő rengetegében. Dühössé vált, ahogy felfogta, hogy én nem fogom békén hagyni. Rájött, hogy meg kell ölnie, hogy megállítson és tudta jól, hogy ez az életébe kerülhet.

Majd fordult a kocka és én vettetem magamat rá. Életemben nem egyszer harcoltam puszta öklömmel, de még soha és azóta egyszer sem úgy, mint ezzel a lénnyel. Ő karmolt és szaggatta a legpuhább részeimet. A hasamat, oldalamat és hónom alját célozta meg. A torkomba is próbált harapni minden átkozott erejével, de én a földre szorítottam és a másik kezemmel az arcába könyököltem. Egy ütés, majd a mellkasára támaszkodva fel és még egy. Úgy, akár a szívem vert. BUMM-bumm! Az első párnál még vijjogott és belekapott a kezembe. Aztán vére fröccsent az ütéseknél és éreztem a csontjait törni. Próbált lerúgni, de csak a karmos lábai akadtak fent a ruhámban. Az arcra lassan eltorzult, az orra elferdült, a fogai letörtek, még jobban, ha ez lehetséges. Az egyik szeme bedagadt. A könyökömmel a csillogó szempárra céloztam újra és újra. Zihálva kapkodtam a levegőért és éreztem, ahogy a bőrömet szaggatja, a forró vérem csorog a ruhám alatt, végig a testemen. Ebben az átkozott mocsokban ez már egy tisztító zuhannyal ért fel. Egyre halkabbá vált, nem tudtam, hogy csak kapaszkodik belém a görcsöltől vagy még küzd, de inkább ütöttem. Az arc berobbant. Éreztem, hogy előre esek egy picit, ahogy a könyököm beesett az arcába.

A ketrecben leszedtek az áldozatról. Itt nem tudom, mikor fogtam fel, hogy a szemek már nem csillognak. A test már csak idegből rángott. A kezemre kocsonyás vér ragadt a fejből, már ami még megmaradt belőle. Nem tudtam kinyújtani a karomat. Három acélszög került bele, állítólag széttörtem a kezemet a dögön. A rendőrség órákkal később talált meg. A tetem mellett ülve cigiztem békésen. Egy egész dobozt elszívtam, mire megérkeztek. Nem tudom hogyan gyújtottam rá, az a csoda, hogy maradt két épp ujjam, amivel tartottam a cigit. Állítólag csak megkérdeztem az érkezőket, hogy mi tartott ilyen sokáig.

Majdnem egy évre kiestem a szolgálatból, minden kezelés bonyodalommal járt. A harapás miatt elvesztettem a gyűrűsujjamat a bal kezemről, a jobb könyököm örökre tropa maradt. A világ összes fertőzésével kezeltek. A jó hír, hogy soha többé nem gyújtottam rá. Mire végre nem voltam ágyhoz kötve, és ki tudtam volna menni rágyújtani, már nem is kívántam. A doki jobban járt, csúnyább sebei maradtak, de semmi súlyos. Csak sok emlékeztető arról az estéről. A város minden kitüntetést rám aggatott, amit találtak a szekrényben. A félelmetes, morgó zsaruból, aki nem mosolyog eleget, a város hőse lettem. A történetemet megfilmesítették, de soha, senki sem tudta elmagyarázni, mi volt az odalent. A legjobb válasz, hogy egy ember, aki lassan állattá vált.

Szerintem ez hazugság, mert az az ember én voltam. Ő valami egészen más volt.

Szólj hozzá te is!