1. Horror Hava 31 – 31 nap, 31 sztori

Az első történet a 2013-as Horror Hava novellákhoz nyúl vissza. Mivel azokat naponta adtam ki, gondoltam, ennek a címe „32” lesz és elmesélem mi történt ez után a maratoni esemény után.

32

’13-ban harmincegy novellát írtam. Utánozni akartam az online show-kat, amiket néztem és az írásaimnak adni akartam egy Halloween-témát. Egy perces történetek, a legtöbb nem is sikerült igazán félelmetesre, de sebaj. Maga az élmény egyszerre volt élvezetes és szörnyű. Ugyanis a suli, a munka és az írás mellett a hó végére lebetegedtem.

Egyedül feküdtem az ágyamban. A világ forgott körülöttem. Remegtem a hidegtől, izzadtam és próbáltam egyre kisebb gombócba húzni magamat, hogy a takaró legmélyén legyek. Az járt a fejemben, hogy ünnepelnem kéne. Most írtam és adtam ki 31 horror novellát, de még annyira se voltam jól, hogy kinézzek a takaró alól.

Az ágyam mellé a családom rakott meleg citromos teát, mézet és egy tál kekszet. Lehetetlenségnek tűnt akár egy negyedet is elrágcsálni belőlük.  Csak azért nyúltam ki az ágyból, hogy megérintsem a forró bögrét és érezzek egy kis meleget végre. Az ujjaim végigmentek a vájatokon, amiből a nevem jött ki. A láz égette a testemet és forralta az agyamat. Egynegyed éve horror történeteket írtam. Egy füzetet megtöltöttem a tervekkel a félkész leírásokkal. Megpróbáltam mindenről írni: fóbiák, horror elemű kalandok, régi mesék, stílusok és témák, amiket akkor már évek óta nem alkalmaztam. Egyszerre voltam üres és valahogy még mindig a rettegésbe bugyolálva.

Nem tudtam mit írni, már nem akartam, nem bírtam többet mesélni. Mégis, abban a lázas állapotomban a történeteim nem engedtek el. A kezemen láttam a Varrt Ember varrásait. Annyi emberből építette össze magát, hogy már nem is volt eredeti darab benne. Mennyit kell kicserélni egy autóból, mielőtt az az autó valójában már nem az eredeti jármű?

Talán a leggyengébb novellám a Bolygó Hollandi története, az örökké elveszett hajónak sokkal hosszabbat kellett volna írnom, hogy működjön, de nem tudtam igazán megoldani a dolgot időben. Ahogy feküdtem az izzadságomban, lélegeztem be a tea páráját és éreztem, ahogy a hömpölyög a világ körülöttem. Én magam is elvesztem azon az átkozott hajón. Sokat voltam gyerekként folyami hajókon, megnyugtat a víz ringató mozgása. Ez mégis más. A gyomrom forgott és kapaszkodtam az életemért. A legfélelmetesebb benne? Nem tudsz leszállni a Bolygó Hollandiról, sosem fog vissza térni a partra. Örökre a végtelen vízben úszik tovább. Így éreztem magamat én is, örökre csapdában az ágyamban, odakint csak fájdalom és végtelen távolságra az első biztos ponttól, a „szárazföldtől”.

A betegség fojtogat, akár az Akasztott Embert a kötél, foltjaim vannak, mint a novellámban, üldöznek a szellemeim. Minden szörnyűség, mit írtam, kísért engem. Néma csendben fekszem, és mégis üvöltenek a fejemben.

Állítólag két napig nyöszörögtem. Örökkévalóságnak tűnt. A saját rémálmaimba zárva menekültem az Varrt Ember elől, másztam vissza az eltévedt hajóra, kúsztam be a lakásba az agorafóbiám elől, holtak és szörnyek hörögtek a tarkómba.

Mikor kérdezik mások, hogy hogyan sikerült megírni mindent időre én mindig zavartan elmondom, hogy fogalmam sincs. Az egész hónapból egy percre emlékszem. A hó vége felé ültem a munkahelyemen, éreztem, hogy a betegség kezd legyűrni. Fáztam, remegtem, az ölemben egy füzettel, aminek a lapjait tele írtam. Egy füzettel, ami felgyógyulva teljesen kaotikusnak és értelmetlennek tűnik már. Ezt mind én írtam? Ez tényleg az én Horror Havám volt? Ha nem, akkor ki, mi ihletett meg? Azokat a történeteket, amiket lázasan, tudatomon kívül írtam, ki írta valójában?

Szólj hozzá te is!