A dombon parkoló kocsi előtt, egy műanyag kerti székben ült a nő. Békésen nyitotta fel a következő üveg sörét, mikor meghallotta a közeledő férfit a bokrok közül. Előre forgatta a szemét a bohókásan vékony és magas alakon, aki szinte pálcikaembernek tűnt. A férfi, meglátva a söröző nőt, ösztönösen felemelte a kezét.

– Bocsi, nem akartalak megrémiszteni. Kellett egy perc nyugalom nekem. A lenti káosz kezd sok lenni.

A domb alján nagy tűzrakások világították ki a különösen sötét estét. A fényben százak, ha nem ezrek táncoltak, énekeltek és ugráltak. Bár mind, aki lent volt, jól érezte magát, ebből a biztos távolságból valóban kaotikusnak és fárasztónak tűnt.

– Tényleg elnézést, de már besokalltam. Ugye, nem zavarlak?

A kérdésre a nő csak vállat vont. Barnás blúzban, bő szárú farmernadrágban, egy saras csizmában ült a fehér székében. Hatalmas göndör haja összevissza állt. Nem sok sminket viselt, a tartása és mindene jelezte, hogy ő nem azért volt ott, hogy bárkivel is barátkozzon. Egy könyv választotta el a teljes elzárkózástól.

– Te aztán egy csendes típus vagy.

A nő arcán egy apró mosoly, inkább gonosz grimasz jelent meg egy pillanatra, majd ismét a sörébe ivott. A férfi nem tudta hová tenni a dolgot, de látva a lenti vadulást, inkább elsétált és hozott egy széket magának. Mikor a nő mellé húzta a széket és leült, az végre felé fordult. Sasorra, apró, hegyes álla, vékony ajkai és vékony, de fekete és nagyon dús szemöldöke volt. A nő kifejezéstelen arccal figyelte a műveletet, ahogy a férfi leült tőle olyan jó fél méterre.

– Ha zavarlak, szólj nyugodtan.

– Nem mondanám, hogy zavarsz – felelte a nő.

– Hé! Hát van hangja! A nevem Tom.

Tom bemutatkozására a nő visszafordította a tekintetét a partira. Tom megadóan követte a példáját. Még tűzijáték is fel-felrepült párszor. Beltane tűzünnepet tartottak. Elvileg ez a Nap visszacsábítására volt szokás, már ennyire Tom megértette a dolgot. A barátai főleg csak kifogásnak használták, hogy jobb esetben félmeztelenül, vörösre festve táncoljanak részeg lányokkal. Párat még látott is innen próbálkozni minden nővel, aki volt annyira balszerencsés, hogy elég közel menjen hozzájuk.

Tom a csendes partneréhez fordult. Egykorúak lehettek és a nőt egy pillanatig sem zavartatta semmi. Kifejezéstelenül figyelte a bulizó tömeget, csak néha bele ivott a sörébe.

– Oké, nem bírom tovább – törte meg a csendet. – Gondolom te ilyen befordulós, magadnak valótípus vagy. Én meg megkattanok a csendes emberektől. Állandóan megpróbálom őket kiszedni a csigaházukból.  Rosszabb, ha részeg vagyok. Most nem vagyok az! De akkor rosszabb. Egyszer nagyon részegen lyukasra beszéltem egy nagydarab kopasz fickót a kocsmában, de ő azt hitte, hogy kikezdek vele és hát ez már nem a saját szemfogam.

Tom nagyra nyitott a száját, mire a nő oda pillantott. Olyan rövid időre, hogy Tomnak a „látod” kérdést nem volt ideje kinyögni nyitott szájjal, mire a szemek visszafordultak a tömegre. De a férfi megesküdött volna rá, hogy látott egy kis mosolyt az arcán.

– Szóval azt hiszem, nagyon irritáló leszek. Mindig is az voltam, ha belegondolok. Az introvertált emberek istencsapása – Tom ritka büszkének érezte magát az új jelzőjétől, de a nő csak összeráncolta a homlokát rá. – Mindig is utáltam ezt az introvertált és extrovertált dolgot. Az ember nem ilyen vagy olyan, nem Jedi, nem introvertált, nem Griffendél és egyéb baromság. Az emberi személyiség nem egy szelektálható, csoportosítható dolog. Egy nap ilyen vagy másnap olyan. Nem ugyanaz a gondolkodásom van aznap, amikor hétfőn felkelek dolgozni, vagy amikor egy hétvégén csak bulizni készülök. Ugyanígy, ha belegondolsz, valószínűleg te is szívesen beszélgetsz valakivel, csak nem velem. Én zavarlak persze, hogy csendes vagy, de tuti, hogy van, akivel meg te szoktál órákon átdumálni.

– Nem nagyon van ilyen személy.

Tom a válaszra teljesen megadóan lehajtotta a fejét.

– De a többiben egyetértünk?

Egy gyengéd biccentést kapott, amit valamennyire igennek fogott fel.

– Te is barátokkal jöttél?

A nő picit rosszul nyelte le a sört és ameddig nemlegesen rázta a fejét, letörölte az ajkáról a kifolyt nedűt.

– Egyedül jöttél? Miért? Nem tűnsz a nagy partiarcnak.

Tom már ahogy mondta, tudta, hogy nem kellene. Érezte a megvető tekintetét a nőnek. Meg mert volna esküdni, hogy kicsit messzebb is csúszott a széken tőle.

– Nem megbántani akartalak, csak tényleg olyan… nem tudom, miért magyarázkodom, két szót tudtam kiszedni belőled eddig.

– Ez a szabadnapom – vágott közbe a nő. – Gondoltam, lejövök, megnézem, milyen ez a Beltane dolog.

– És hogy tetszik?

Egy vállvonást kapott válaszként.

– Nekem se jön be eddig. Már ha leszámítjuk az elmúlt félórányi sikertelen flörtölésemet. Az mindkettőknek nagyon szórakoztató volt.

A nő somolyogva fordult Tom felé.

– Ja, nem tudtad, hogy ez flörtölés volt? Kapaszkodj meg, még vannak remek felszedési technikáim, rondának hívhatom a házi állatod és beszélhetek kocsikerék cserélésről is. Bizony, egy igazi fogás vagyok.

A nő visszafordult, de a közben egy pillanatra megemelte a szemöldökét. Tom próbálta olvasni ezeket  a kis grimaszokat, de semmire sem jutott. Egy pár percre ő is elmerült a lenti fesztiválban.

– Azt hiszem így a harmincas éveimre kezdek túl öreg lenni ehhez. Nem találom a partiban a hangulatot. Itt fentről nézve jobb, mint ott lenni. Nem akarok egy részeg kifestett nőhöz dörgölődzni, akinek az arcára sem emlékszem másnap. Ezerszer jobban hangzik idefent ülni és leégetni magamat előtted a felesleges szófosásommal.

– Kérsz?

Nyújtott át egy sört Tomnak. Az meglepve elfogadta. Mindketten a kulcscsomójukon lévő sörnyitóval levették a kupakot, majd koccintás után ittak egy kicsit.

– Köszönöm.

A nő csak emelt egyet az üvegen, oda sem nézve.

– Ez jó. Ha tudtam volna, hogy így is lehet ezt csinálni, tíz éve egy rekesszel és egy kerti székkel járnék bulizni. Legalább biztosan hazavinnék valakit a végén.

A nő húzta a száját a viccre. Kényelmetlenül elcsendesedtek újra. Tom fickándozva kereste a helyét a székben. Néha előre hajolt, hogy megnézze, vajon a nő figyeli-e, de egyszer sem tudta elkapni a tekintetét. Nevetségesnek érezte magát, mintha egy téglafallal próbálna kikezdeni. Mégis a tény, hogy legkisebb metakommunikációból kellett lavíroznia, tetszett neki. Egyszerre érezte úgy, hogy bármit mondhat és semmit sem szabad mondania. Mégsem tudott elsétálni a dologtól, részben mert nem akart udvariatlannak tűni, de leginkább mert szimpatikus volt neki egy nyugodt, teljesen laza alak, akit semmi sem tudott kizökkenteni a nyugalmából. Fogadni mert volna, ha egy meteor becsapódott volna ebben a pillanatban, az egyetlen dolog, ami megmaradt volna, a domb és egy nyugodtan söröző nő.

Tom azon kapta magát, hogy addig nézte a nőt és gondolkodott rajta, hogy az észrevette. Ettől majdnem a saját sörébe fulladt. Köhögve próbált valamit kinyögni, de feladta és csak befejezte a levegőért való küzdelmét elébb. Miután legyőzte a torkát kaparó sört, utána fordult vissza a nőhöz.

– Sokat dolgozol? – egy elismerő bólogatást kapott. – Férj? Család? Kis kedvenc? – mindegyikre nemlegesen rázta a fejét. – Egyedül? Az a legrosszabb. Vagyis én nem bírom magányosan. Egy éve élek egyedül és néha úgy érzem, hogy megkattanok anélkül, hogy lenne kihez beszélnem. Nem tudom, hogy feltűnt-e, de nagyon szükségem van arra, hogy tudjak beszélgetni valakivel.

A nő jót mosolygott ezen.

– De ha te bírod, az jó.

– Kéred a maradékot? – kérdezte a nő és elkezdte elrakni a székét.

Tom csak ekkor fogta fel, hogy mennyi ideje ülnek és nagyrészt csak ő beszélt. Már hajnalodnia kellett volna. Annyira elmerült ebben, hogy nem ragált a kérdésre, így a nő csak ott hagyta az üveget a földön.

– Menned kell? – bólintást kapott válaszul. – Vár a munka mi?

Ahogy a nő elrakta a széket Tom az autók elé állt, remélve, hogy picit még láthatja az arcát, mielőtt az kocsiba szállna. Feltételezte, ha nem is autóval megy, legalábbis nem a tömegen át fog megindulni munkába.

– Köszönöm az estét – a lány furcsállóan nézett rá. – Elküldhettél volna a fenébe is, de nem tetted. Feltételezem, hogy azért élvezted a társaságomat, egy kicsit. Talán. Bárhogyan is legyen, én nagyon örültem, hogy itt voltál, megmentetted az estémet.

A nő a kezébe nyomta a sört bármiféle reakció helyet. A tűzek a háttérben szinte az égig csaptak, az ünneplők egyre hangosabbá váltak. Tom emlékezett, rá, hogy ez az a pont, amikor a tűzrakásokkal segítenek a napot előcsalni, de most ez inkább zavarta őt. Mondani akart még valamit, elkérni a számát a lánynak, vagy valamit, de az üvöltések állandóan belé fojtották a szót.

– Megtudhatom a nevedet?

Nyögte ki az üvöltések közepette. A nő kihúzta magát, a tűzek mögötte egy fényes glóriát adtak neki. Az arcán egy elismerő mosollyal, finoman hátra söpörte kócos haját. Most először a kettő egymás szemébe pillantott rendesen.

– A nevem Sol – felelte.

Majd a felkelő nap fénye elvakította Tomot. Mire újra kinyitotta a szemét, Sol eltűnt és a hajnalhasadásban csak a pompázó napsugarakat látta.

***

Egy évvel később Sol a kis kerti műanyag székében ült a dombtetőn, de most már egy üres szék állt mellette. Tom megérkezve leült és berakott kettejük mellé egy hatos csomag sört.

– Egy éve minden reggel besüt a nap a lakásomba. Mindegy, hogy esik, köd van, tél, a nap minden reggel bevilágít hozzám és én beszélgetek vele. Nem szokott válaszolni, de ezt már megszoktam.

Sol mosolyogva hallgatta a férfit, aki addig maga is kibontott egy üveg sört a nőnek és egyet magának.

– De ez nem minden. Rászoktam, hogy elhúzzam a függönyöket mindig, ha átöltözöm.

– Miért? – kérdezett vissza Sol.

– Hagyni akarok valami meglepetést a harmadik randinkra is – Sol majdnem kiköpte a sört a nevetéstől. – Már ha lesz harmadik.

Sol mosolyogva koccintásra emelte a sörét.

Szólj hozzá te is!