Az erdő jáde színben csillogott. A zöld szinte elvakította azt, aki ebbe a rengetegbe belépett. A Fehér Boszorkány ábrándos tekintettel nézte a fákat és bokrokat. Régi helyen járt, ami közel állt a szívéhez.

– Néha a legnehezebb dolog, amit tehetsz az, hogy ragaszkodsz az elveidhez. Kitartani amellett, amiben hiszel… – a nő hangja elakadt. – Egy ösvény, ami teli van fájdalommal.

A Fehér Boszorkány hátrapillantott a fák között felállított, rúnákkal telivésett kövekre, régi kelta jeleket kapartak a fehér sziklákba. Onnan egy zöld köpenyt hordó lány lépett elő. Mezítelen fiatal teste érintetlen szépséget sugárzott. Hetyke, felfelé álló, apró mellei, törékeny, szinte csontjait felfedő gyenge teste, az erdőt idéző smaragdzöld szemei csillogtak az esti ködben, ami a szandáltalan bokái körül táncolt. Bal vállát egy aranyszegélyes, zöld köpeny fedte, vezérek ruhája, de látva rajta a lyukat, az első tulajdonosától már elvették a trónját. Vérvörös fürtjei göndörödve borultak alá, elfedve a mellkasa nagyját. A szépségen kékes csíkokat festettek gyümölcsök levéből. Gyenge, munkát sosem végzett kezei között egy nehéz bronz lándzsát markolt.

A Fehér Boszorkány a lánnyal szemben állt meg, az nem látta a narrátort. A mesélőnk, akár egy fagyos tükörkép, szinte teljesen egyezett a lánnyal, aki olyan színpompás volt, krétafehér bőrével, élénkpiros hajával és fénylő szemeivel, amilyen fakó a Boszorkány vele szemben. A Fehér Boszorkány finoman megsimogatta a fiatal lány arcát, majd szomorúan elsétált.

A túlélő római katonák vértől mocskos vértekben érkeztek meg a szent erdőbe. Kacagva keresték a következő áldozatukat. Könnyedén lemészárolták a falu férfiúit és eljöttek az asszonyokért és gyermekekért.

Hangosan felnevettek, mikor a számukra csak vad, barbár népségből egy apró törékeny virágszálat találtak, a pogány oltárát védelmezve. A vezér lánya az alsó ajkába harapott, majd felvette az apja által tanított harci pozíciót. A harcosok még hangosabban nevettek.  A leányzó egy fejjel kisebb volt, mint bármelyikük és a súlya talán megütötte az állandó katonai felszerelés- és páncélcsomagét. Kezei remegtek, nem bírta feltartani a fegyvert, amit előtte oly sok büszke vezér vitt csatába. Tudta, hogy fel kell tartania a támadókat, hogy a törzsének esélyt adjon és megvédje a szent oltárt a rongáló hitetlenektől.

Ameddig a katonák boldogan nevettek az apró teremtményen, az összeszorította a fogait és nekirontott a katonák centuriojának. A római annyira lebecsülte a vezér lányát, hogy nem vonta ki a kardját, nem emelte fel a pajzsát. A régi bronz dárda hegye a kiváló déli fém mellvértbe csapódott és egy véletlen mozdulattal tovább csúszott rajta, pontosan a férfi ádámcsutkájába.

A nevetés elcsendesedett. A katonák rémülten figyelték, ahogy a nagyszerű vezetőjük vért hörögve omlik a füves pázsitra. Hamar elhaltak a hangjai, ezzel a szent föld elnémult. A véres lándzsát még újra megemelni se bíró lány farkasszemekkel figyelte a megzavarodott ellenséget. Azok lassan vették körbe őt, kivonva a fegyvereiket. Ahogy a köd körbeölelte a holttestet, úgy állták útját a lánynak a túlélők. Szavaikat elfelejtve, morogva támadtak a gyermek felé, aki ősi kelta szavakat üvöltött rájuk halála előtt.

Az első vágás végzett vele, de a teste nem tudott békében a földre zuhanni anélkül, hogy mind ne sebezzék meg azt. Mire a lány élettelenül a földre került, a köd magáénak vette a centurio testét, és elnyelte.

– A rómaiakat jobban feltartotta, hogy bosszút álljanak rajtam, mint hogy megrontsák ezt a szent erdőt, vagy utolérjék a falum lakóit – mesélte a Fehér Boszorkány és finoman a múltbéli teteméhez térdelt.

A keze óvatosan végigsöpörte a fakuló karmazsin tincseket. Felállva visszafordult, elmesélni a legendát:

– Az erdő nem felejtett el, a tündérek, koboldok, szellemek, manók és egyéb fajzatok emlékeztek rám és nem hagyták jutalom nélkül az önfeláldozásomat. Ennek a légiónak minden egyes tagját egy héten belül meglátogatta egy fakó szellem, egy törékeny lány alakja, megfojtotta őket csókkal, kiszaggatta a szívüket, megfagyasztotta a vérüket. A népem úgy hívta ezeket a bosszúálló szellemeket, hogy banshee, de a rómaiak csak úgy nevezték, hogy a Fehér Boszorkány.

***

A Boszorkány fiatal énjét a köd eltüntette, majd fák közül kilépett Vanna, Lil, a szerelme, Mana, a detektív, Alya, Szekhmet, Margo, Sam, Selene, Martha és a képregény-lány. Kezet fogtak, majd meghajoltak a zölddel benőtt romos római színpadon. A hölgyek előre engedték a Fehér Boszorkányt és megtapsolták őt külön is. A lány mosolyogva meghajolt.

– Ne feledjétek, hogy Sammal találkoztok októberben! – mutatott az ében ruhás lányra, aki finoman meghajolt, majd a függönyök leereszkedtek ez évre.

Szólj hozzá te is!