A Fehér Boszorkány óvatosan átadta a családi asztalnál a krumplit az apának. Az csalódottan nézte a lányát. A duci lányka még ebéd alatt is a telefonjára érkezett üzeneteket nézegette.

– Ki kéne menned a világba – mondta a férfi.

– Ne kezd újra! – szólt rá a felesége. – Hagyd enni!

– Nem azt mondtam, hogy ne egyen, de látnia kéne a világot. Egész nap bent ül a szobájában és üzenget másoknak, meg azok a japán meséket nézi! Van kint egy világ! Talán akkor végre sportolna! Élne egy kicsit!

A lány lerakta a telefont és fájdalmasan nézett az apjára, aki hasonlóan telt ember volt.

– Én a te korodban már két helyen dolgoztam és anyád egyetemista volt!

– Neki is van munkája! – védte meg az anyja.

– Kap pár fillért, mert firkál dolgokat!

– Az emberek szeretik – morogta a lány csendesen.

– Persze kicsim! Nem is azt mondtam! Van tehetséged csak… nem sok.

A felesége az asztalra csapott mérgesen. A lánya elsírta magát.

– Azt mondom, hogy nem egy Picasso! – védekezett a férfi. – Tud ilyen rajzfilm figurákat csinálni. Abból nem lesz karrier! Ezzel nem érhet el sokat! Ez nem egy élet!

A lány bőgve berohant a szobájába. Az ajtót becsapva bezuhant a gépe elé. Nem fogta fel, hogy ahogy beült a székbe, a monitorja bekapcsolt. A lány sírva fogta az arcát. Nem tudta mit tegyen, azok, akik szerették, ők értékelték a legkevesebbre azt, ami neki a legfontosabb volt. Évek óta próbálta megmutatni az apjának a kis web képregényét, amit elkezdett, de az nem értette a „firkákat”. Ezek a „firkák” egy elmesélése volt a családjuknak, egy történet róluk.

Ott ülve és az ürességbe bámulva úgy érezte talán ideje feladni. Elengedni. Kiölni ezt. Küzdeni valamiért, amit nem ért senki. Talán akkor tényleg jobb lenne neki? Boldog lehetne, ha elengedi azt, ami boldoggá teszi?

A sötét szobába, a monitor gyenge fényénél a lány döntött. Belépett a képregénye honlapjára, de mielőtt törölhette volna az egészet, egy üzenetet pillantott meg. Egy utolsó vélemény a képregényei kommentjeiből. Miért ne olvassa el, mielőtt megnyomja a törlést?

„Szia!

Szeretem a képregényeidet. Megvallom, hogy nemrégiben egy nagyon sötét időszakon mentem át. Elvesztettem az egyik szülőmet és olvasva ezt, egy picit újra olyan volt, mintha itt lenne. Olvasva ezt, emlékszem rá, hogy ő is mindig ilyeneket csinált. Nagyon köszönöm!”

A lány újra elsírta magát és nem törölte a honlapot.

***

– Néha nehéz látni, hogy amit csinálunk, fontos-e valakinek, vagy sem. De ha nem tesszük meg, azzal szinte mindig többeknek teszünk kárt. Egy ember biztosan szenvedne tőle. Te! – mondta a Fehér Boszorkány és magára hagyta a lányt, aki egy újabb oldalt kezdett el.

Szólj hozzá te is!