A vad hóviharban szinte minden fehérbe borult. A Fehér Boszorkány fakó alakja alig látszott ki, ahogy egy, a vihartól fának csapódott autóhoz ért. Bent egy férfi fagyott tetemére pillantott.

– Az akarat nagyobb hatalom, mint hisszük. Sokkal nagyobb.

***

A hóban újra és újra térdre zuhant a nő. A lábai nem tartották meg és szél állandóan ide-oda lökte őt. Martha nemrég szaggatta le a halott férjéről a kabátját és borította magára. Még két vaskos bundakabát alatt is érezte, ahogy a testét lassan legyűrte a fagy. Mégis minden pillanatban, mikor már feladta volna, a kabátjai alatt érezte a kisbabáját, ahogy az megszorította őt. Újra felállt és megindult.

A vihartól nem látott semmit, csak remélte, hogy jó irányba megy. Szorosan ölelte a gyermekét, miközben a vakító fehérségben kúszott tovább. A fogait összeszorította, hogy ne kocogtassa. A lépéseinél mindig úgy érezte, hogy a föld már nincs alatta, a hó ropogva egyre mélyebb lett, a végére már nem érzett semmit comb alatt. A kicsinyét a blúza alá rejtette. A testével melegítette az apró, fagyos gyermeket. Csak a következő városig kellett eljutniuk. Nem tudta milyen messze van az, de nem is érdekelte.

A világ besötétedett. Feltételezte, hogy tél van, talán a szemei már nem működtek rendesen. Nem tudta, de ment tovább. A kisbaba apró kezei gyengén markolták a mellét. Próbált nem sírni, mert a könnyei megfagytak és hideg, maró csíkot húztak az arcán.

– Megvédelek – gondolta magában a nő, ahogy újra és újra lépett gyenge, remegő lábakon, ameddig egyszer csak az egyik nem ment tovább. Lépéskor nem tartotta meg és oldalra borult. Még a puha hó is durva sziklafalnak érződött a fagyott és gyenge bőrén.

Ha tudott volna, ordított volna, akár egy oroszlán a csatában, amikor kiemelkedett a hidegből. A hangja elhagyta, a torkából csak fájdalom és egy kis vér jött fel. A szemeit a fagy majdnem teljesen lecsukta, a messzeségben világost érzékelt, talán várost, talán az est fényeit. Nem számított. Megemelkedett, ellent mondott a tomboló hóviharnak.

Újra és újra a lába elárulta, hát térden kúszva ment tovább. A hó a derekáig ért, a hideg nedvesség beszökött a ruhák rétegei között. Olyan érzést nyújtottak, mintha azonnal jégé dermedt volna a hó a bőréhez érve. Idővel nem érezte azt sem, így nem érdekelte. Csak az apró remegő gyerek. Ő számított.

Aztán elhagyták a lábai. Az agya gondolt rá, parancsolt neki, de a láb nem mozdult. Térdre borulva meredten állt. Minden akarata, üvöltése, könyörgése, sírása ellenére a lábai már nem mozogtak. A dühöt rettegés, gyűlölet, végül feladás követte. A görcsbe hajolt ujjaival körbe fogta a ruha alatt a gyermekét. Térdre borult és egész testével befedte a kicsinyét.

***

A Fehér Boszorkány lehajolt a nőhöz, aki az élete utolsó pillanatait élte meg.

– Fél nappal később érkezett meg az első hegyi mentő. Megtalálták az anyát és a gyermeket, aki túlélte, hála az édesanyjának. Éltető tejet ivott, és az anyja haldokló testének melegével védte magát. Mert ezt teszi egy anya.

A Boszorkány megsimogatta a nő arcát, akiről a mentősök elmondták, hogy mosolygott, mikor megtalálták, mintha tudta volna.

Szólj hozzá te is!